Minden csendes a légy sem zeng már,
éjjel a vonat hangja hallatszik már.

A város sötétbe borul,
de engem Valaki hátulról megtámad orvul.
Nem enged, hogy Hozzád menjek.

Most még nem engedd,
hogy Hozzád közelebb férkőzzek.
Két kezével visszatartja a testemet.
Kérdem Tőle, hogy miért?
Nem válaszol – vár, kissé visszatart, majd kitér.

Most már szabad az utam.

Rohantam Hozzád.
Késő volt, láttam, hogy más csókolja az orcád.
Most már értem,
hogy miért fogtak vissza engem.
Hisz már látom,
nem kell Neked a szeretetem.

Másnap.

Minden jóra fordul,
s a vágy belőlem, majd kicsordul,
hogy ismét próbálkozzak vele,
hogy fogadj engem szerelmedbe.

Adj időt jövő Keddre,
hogy hozzád mehessek,
s vedd a szívem a tenyeredbe,
hogy szeretetemet fejtsem ki Neked,
és ha kell, ott leszek melletted.

Enged, hogy megcsókoljam a pici szíved,
s újból kezembe zárhassam a piciny kezed.
Csillogó szemeidbe mélyen hadd nézhessek,
szerelmemet így fejtsem ki Neked.
Ismét csodálhassam a csodás orcád,
megérintsem kezemmel a pici szád.

Sötét városban adj nekem lehetőséget,
hogy Hozzád jobban fejtsem ki a szerelmemet.

Érd.

Bossi  (Bossányi Kálmán)