nárciszaim vezetnek, illatukkal, lenge
könnyedén, tavaszokat ígérve, időtleneket 

már szarusodott sarkam verem, az útba,
halljam, még megyek,
sarkantyúmmá peng és csörren csontom,
véres tyúkszemeket
köt be a szavak elnyűtt rongybokra,
bocskort, nesztelent, földönfutóvá
a megtépdesett jövőt,
közben látnoki a derengés,
csak az,
...  azaz semmi sem lesz,
ne verd hát a csendet, úgysem válaszolok,
már nem, ... kérdezetlen 

pedig vártam, várok, öklendezem, egyetlen
szót, évek óta, kérődzöm, hangrobbanásig,
halljad végre, mégis,
és elbődül minden örök pillanat, mert
... nem láttalak, ... nem látlak,
csak hangod sóvárgom a minden forgószél
szántásból feltépett tölcsérekből,
... vajon mikor és hol repül értem,
és süvíti rám:
... szólj, hívj, énekelj, a tiéd vagyok 

... és miért nem, mondd 

néma süketté harsan az angyal kürtje,
és te nem nyitsz kaput,
... nem, ... Paradicsomunkba,
... a kettőnkébe,
az újból egy szem porrá léthez, ... eggyé