Kődarab zúzódik ujjaim között,
hangtalan roncsolom.
Porát hintem hamvasztása után.

Belegondolok.

Láváját leképezném,
ahogy szálakká kócolja szét a szél,
de nem találom.

Átnyúlok, átemelem ebbe a világba.

Az énem. Te vagy a feltámadás, az élet.
Kérdőjeled nincs, nem ismerem.

Konok tettek küldik az ezüstöket,
árad-habzik az ellenek között.

Az időm mérem, ritmusom csitul
az óra ketyegéshez. Pontosan.
Nem kések, már nem sietek. 

Nem kell beállítani.

Felkelsz, lenyugszol, fényesedek.
Mondtad, merre, merre.
Közben énem kaviccsá gömbölyítem.