Nagyszüleim közül egyik sem a mai ország területén született. Szüleim közül édesapám román állampolgárként, Budapesttől légvonalban 575 Km, országúton 744 Km távolságra született, a Kárpátok karéjának legtávolabbi, legkeletibb csücskében, ott, ahonnan a gyerekkoromban esténként apukám felolvasta mesék táltos lován legkisebb királylányt megmenteni rárószárnyra kapott, szintúgy legkisebb királyfi másfél óra alatt ért volna ablakunkhoz, ha gyermeki képzeletemben sárkánytól általam kiszabadított csodálatos szépségű királyleány átadás-átvételére felénk veszi az irányt. Régi nyarakon repülő paripánál kevésbé luxuriózus, bár a menetszéltől jobban védő vasúti kocsiban utazva, majd egy teljes napig kattogtak a kerekek alattunk, hogy a minden alkalommal a – de meg nőttél – szavak kíséretében csókok százaival köszöntő, évente egyszer látott nagynénik magukhoz ölelhessenek, és szintén minden alkalommal, a fáma szerint apukám gyerekkori, törött fülű bögréjében sütött sós kaláccsal kínáljanak. Minden nyáron meglátogattuk a falu temetőjében nagyapám nyughelyét és a pár faluval arrébb fekvő kisváros református temetőjében nagyanyám sírját. Az évek múlásával rendre több sírkertben kellett felidézni emlékezetemben legutóbbi ottjártam óta eltávozott néni vagy bácsi kedves arcát, történeteit. Mára – a keresztek és bölcsők számának növekedésével, a család egyszerre zajló szűkülésével és tágulásával párhuzamosan – lazultak kapcsolataim Erdéllyel, több, mint három évtizede vizitáltam arrafelé.

Az 1920. június 4-én aláírt trianoni békediktátum után a hűségesküt megtagadó magyarok százezrei menekültek Magyarországra az utódállamokból. A nincstelenség és a lakáshiány miatt a nagyvárosok, elsősorban Budapest pályaudvarainak külső vágányaira tolt marhavagonokban álmodtak szebb, boldogabb életet. A mai Rákospalota-Újpest vasútállomás vagonnyomorúságában szerelmesedett egymásba egy Felvidékről, Galántáról menekült tanítónő és egy Máramarosról való, a román sorozás elől elszökő hentes és mészárosmester, a nagymamám és a nagypapám.

Húsz év sem telt el és Európa fiai – nem utolsó sorban a Párizs környéki békeszerződéseknek köszönhetően - másodszor is véres ölre mentek egymással. Részeg orosz katona fogta fegyverét a hentesüzlet közepére helyezett hokedlire ültetett nagyapámra, míg ugyancsak mámoros társaik vastag markokkal és harsány röhögésekkel ösztökélték az összeterelt lányokat, asszonyokat némi bujálkodásra. – Majd értük küldök – morogta a nyakában keresztet viselő, a falusiak kétségbeesett könyörgésére futva érkező, ősz hajú szovjet tiszt, miután különösebb teketória nélkül pisztolyával fejbe lőtte gerjedelmükkel nem bíró, immár nem felszabadítóinkat, de anyukám talpától torkáig dobogó szívvel még sokáig nem mert előmászni a szomszéd szobában lévő ágy alól. Rettegése a férfiaktól évek múlásával enyhült annyira, hogy válaszmosollyal bátorítson egy, az Észak-Erdélybe nyomuló szovjet és román csapatok elől menekülő fiatalembert, édesapámat, akit talán azokban a napokban ért utol (és előzött meg) a front, amikor nagyapám lehorgasztott nemi vágyú orosz katonák holttesteit az udvarra vonszolta.

Így lettem én Trianon sarában megfoganva, így köszönhetem életem az ezerszer is elátkozott 1920. június 4-nek.

Ez a látogatás Margaretnél eléggé személyesre sikerült, de valljuk be, a történelemkönyvek lapjaira rótt sorok sem mások, mint több ezer, tízezer, százezer életút átlaga. Lehetne – ezer helyen megemlített, utánajárható és kétségtelenül fájó - évszámokat, lakossági és területi veszteségek számait, máig ható gazdasági károkat említeni. Nem tettem, a százéves évforduló napján megtépázott életekre, szélfútta lelkekre emlékezem.

Az ajánlott muzsika is kötődik családi helyszínekhez, jelesül anyai nagymamám szülővárosához, Galántához. Kodály Zoltán a Budapesti Filharmóniai Társaság megalakulásának 80. évfordulójára komponálta a Galántai táncokat. Saját felvétel híján ezúttal is az online világból előcsalogatott előadásokra hívom fel olvasóim figyelmét.

Verset ezúttal kettőt citálnék e helyre, két verset, melyek témájukban a Trianont ránk szabadító I. világháborúhoz, szerzőik személyében az elszakított Erdélyhez, illetve Partiumhoz köthetők.

Reményik Sándor: Egyszer talán majd mégis vége lesz

És akkor, aki visszatérni bír, 

Csak visszatér megint a régihez.

A régi hithez, a régi házhoz -

Ecsethez, tollhoz, kapanyélhez,

És számon mit se kér, kit se átkoz.

A mappás talán új térképet ír,

De másként minden régiben marad, 

Csak egy darabig sok lesz a friss sír.

Mi megnyugszunk, a szívünk mit se kérd, 

A föld valahogy döcög majd tovább,

És lassú erők lemossák a vért.

Ady Endre: Üdvözlet a győzőnek

Ne tapossatok rajta nagyon,
Ne tiporjatok rajta nagyon,
Vér-vesztes, szegény, szép szivünkön,
Ki, íme, száguldani akar.

Baljóslatú, bús nép a magyar,
Forradalomban élt s ránk hozták
Gyógyítónak a Háborút, a Rémet
Sírjukban is megátkozott gazok.

Tompán zúgnak a kaszárnyáink,
Óh, mennyi vérrel emlékezők,
Óh, szörnyű, gyászoló kripták,
Ravatal előttetek, ravatal.

Mi voltunk a földnek bolondja,
Elhasznált, szegény magyarok,
És most jöjjetek, győztesek:
Üdvözlet a győzőnek.

Mednyánszky László szülőhelye, Beckó ma ugyanúgy a mai Magyarország területén kívül esik, mint Ady Endre, Reményik Sándor szülőhelye. Mednyánszky hadifestőként szinte minden frontot meglátogatott, megörökítette a háború okozta mérhetetlen emberi szenvedéseket. Szerbiában című művét ajánlom: