És mégis volt élet. Milyen élet! A fonográfon forgott a lemez, és néha hangok hagyták el a szerkezetet, sőt rögzíteni is tudták a szavakat. Az utcán a rikkancsfiú kiáltotta ki a legújabb eseményeket, s kezéből elkapkodták a lapokat. Néha kenyérrevaló is gurult a tenyerébe.

Alig pár évvel az után, hogy lányok a szerelmük sapkájára virágot tűztek, hogy ezzel ünnepeljék a férfiakat, amint mentek a nagy dicsőnek nevezett, majd embert pusztító háborúba, s a lányok később saját ruhájukra tűztek fekete szalagot. Minden családban volt veszteség. (Fekete István Zsellérek)

A lóvasút, az omnibusz, a hintók, a jeges és a szenesember lovaskocsijai, valamint a parasztember szekere zörögtek végig a macskaköves utcákon, és a lovak patkói kopogtak ütemesen, a hajtók csattogtatták ostoraikat. S néhány motoros jármű gurult tova.

Hűtőszekrény híján az emberek a spájzba vagy a pincébe vitték a krumplit és a hűteni valókat. Az udvarban a tyúkok káráltak, a baromfiudvar nagy zajjal volt, a kutyák ugattak.

Aztán elkövetkezett az a perc, amikor Magyarországot, mint a hentesnél a húst, durva, tudatlanok kezei felaprították. Nem tudták (vagy éppen nagyon is tudták), hogy őseik és elődeik nyomdokait törlik el, amikor az ősi magyari nép tagjait, családokat, és falvakat, meg a városokat szétszaggatják.

Csend lett ekkor. Az élet megállt. Ezen a napon a lapok gyászkerettel jelentek meg. A zászlókat fél árbocra eresztették.

S ekkor megszólaltak a harangok, a gyárakban a dudák, a járművek tülköltek, a vonatok nem indultak el és a hivatalok idő előtt bezártak. A létezés megtorpant a magyarság számára. Sokan azt gondolták, ez örökké fog tartani.

És mégis él tovább e nemzet. Mert nemzette EGY ’régi’, egy Nagy Ősi Szellem, amely erőt ad nekünk, hogy túléljünk mindent. Ezt is.

Most pedig emlékezzünk azokra, akik nem „csak” 13 almafát veszítettek (Wass Albert Tizenhárom almafa), és az őseiktől örökölt tanyáikba mások költöztek. Akiknek földjeit felnégyelték, mert egyik és másik nép is vitte a jószágukat (a termőföldet és az állatokat). A kisemberen verték le a „nagynak ” tartott emberek butaságát. S hány magyart bántottak csak azért, mert a régen magyarul elnevezett utcában magyarul mertek szólani, a régi házak között, az újonnan került idegen nevű feliratok alatt. Hány tanya halt ki, hány helyiség vált zsákfaluvá eme esztelen tollvonás által.

Tudjuk, hogy mindez a tudatlanság szülte benső szegénységből, fejletlenségből származik.

De az emberi bizakodás, szeretet és tudás feléled. És ezek a pusztító emberek is egyszer (talán életekkel később) rájönnek, hogy milyen karmát rajzoltak a saját földjükbe, azzal, hogy egy másik nemzett nemzet földjeit húzták keresztül idegen vonalakkal. Egyszer megtanulják majd az emberséget és megértik a lényeget. Onnantól már megbocsájtás lesz mindenkiben, mert ők rájöttek, mi megértettük, hogy miért történt mindez.

Fejet hajtva emlékezünk egy csodás világra, amelyben a békesség honolt a 20. század legelején 1900-ban és újra honol most 2020-ban, mert honunk megleltük lelkünk legmélyén. Bárhol is vagyunk a világban, megértjük e szavak lényegét. A boldog felemelkedettség ideje következik el számunkra és a mások birtokait bitorlók számára is, akik rájönnek, hogy amit elvettek az nem lehet örökké az övék, hisz a kijáratnál elszámolásuk lesz a Nagy előtt, nem előttünk.

S letehetjük most már a fegyvert, a szavak fegyverét is, tisztán kiáltva, hogy szabadok vagyunk a félelemtől és felemelkedettek lettünk a kétségekből. Tudjuk, hogy mindenki tévedhet, még nagyot is. Ám egyszer leteszi érte a zálogot, amit, mint bélyeget magára vett az országok szétszakításával. S kerüljön helyére újra a zászló a bensőnkben. Mert ott a lényeg, a helye, a gyökere, a magja.

Tisztán lépjünk tovább, s hallgassuk a villamos csengetését, a madarak csicsergését, a lányok dalát, a férfiak zenélését, és a lélek hangját. Ami mindig jót szól. Nekünk is tanácsként.

Szeretettel éljünk mindenkivel, mindenek között, minden körülmények felett és a Mindenható segítségével, támogatásával, a Forrás tiszta vizével megáldva.

Gábor