Felfedni jelen írásom későbbi részében kívánt makulátlan (vagy makulás, mindenki maga döntse el) jellemű úriembertől származó, fent olvasható, iniciális idézettel rugaszkodtam volna az utolsó mondatot lezáró pont felé a Karanténcseppek: május 28. epizódjában, ha az események nem söpörnek el mindenféle karantént cseppestül, mindenestül. A cseppecskék nedvességének távozásával visszamaradt száraztartalom kedvéért a továbbiakban új, a pandémiás magányt feledtető címmel jelennek meg szösszeneteim. Az új cím azonban mégsem új cím, majd másfél évtizedes, négy évet megélt, első rádióműsorom emlékére, a legközelebbi – Isten szükségét ne adja – vészhelyzeti korlátozásokig írásaim a Délutáni látogatás Margaretnél főcímmel jelennek meg.

Saintes-ben, a Charente-folyó mentén elhelyezkedő kisvárosban látta meg a napvilágot 1738. május 28-án Joseph-Ignace Guillotin, a francia forradalom jelképévé vált lefejezőgép, a nyaktiló névadója.

1791-ben a Nemzetgyűlés megvitatta, hogy halálos ítélet végrehajtása esetén, lehetséges-e a halálra ítéltet, ha a lelki kín elkerülhetetlen is, legalább a fizikai szenvedés szörnyűségeitől megkímélni? Joseph-Ignace Guillotin javasolta a fájdalommentes nyaktilót a Nemzetgyűlésben, mint emberséges kivégzőeszközt, a fájdalmas és embertelen akasztás helyett. „A nehéz szavak kimondására emberbaráti érzések indítottak.” – fejezte be felszólalását Guillotin. „Nehéz szavak” Guillotin részéről, ő ugyanis nem a halálos ítéletek és végrehajtásuk gyakorlatának híve volt, a derék doktor ellenezte a halálbüntetést.

1792. április 25-én használták először az akkor még nem guillotinnek nevezett nyaktilót. Az útonállásért és rablásért halálraítélt Nicolas-Jacques Pelletier fejét választotta el testétől a szerkezet 25 kilométeres sebességgel alázuhanó kése. 185 évvel később, 1977. szeptember 10-én a barátnőjét megkínzó és meggyilkoló tunéziai bevándorló, Hamida Diandoubi érezhette nyakán a Guillotin doktor előadásában elhangzott „hideg leheletet”.*  Guillotin 76 éves korában természetes halállal hunyt el, a városi legendát, miszerint a róla elnevezett gépezet által lelte halálát az a tény táplálhatta, hogy egy másik Guillotint, aki szintén orvos volt valóban ezzel az eszközzel végeztek ki.**  Guillotin doktor másik legendáját nehezebb, ha egyáltalán lehetséges cáfolni, a fáma szerint azért lett koraszülött, mert édesanyjánál egy kerékbetöréssel kivégzett ember velőtrázó sikolyai beindították a szülést. Mindenesetre tudatalatti tartományban rögzült, feltételezett perinatális élménye kellő magyarázatot adhat vérgőzös korának mainstream felfogásával szembehelyezkedő abolicionizmusára. 

* Magyarországon tizenegy évvel később, 1988. július 14-én nézett szembe a rászabott halállal az utolsó – kötél általi – kivégzés elszenvedője, Vadász Ernő. 

** A hóhért néha tényleg akasztják. A nürnbergi perben halállal sújtott náci háborús bűnösök ítéletét végrehajtó John C. Woods 1950 júliusában a Csendes-óceáni Eniwetok-atollon egy villamosszék tesztelése során áramütés következtében halt meg.

Muzsikahallgatásra a borongós témához illő módon Giuseppe Verdi Trubadúr című operájából a „Hajnalban Manricóra vár a vérpad” áriát ajánlom. A Youtube-csatornán hozzáférhető azon olvasók számára, akik nem rendelkeznek az opera hangrögzítő eszközön megörökített előadását:

A trubadur, IV. felvonás. „Hajnalban Manricóra vár a vérpad”

Minden kedves olvasót arra bíztatok, hogy bátran böngésszen a zenemegosztó csatornán, hallgasson meg több részletet, akár megtekintheti a teljes művet is.

 

Képzőművészeti alkotásként Henri de Toulouse-Lautrec döbbenetes erővel bíró, A vérpad lábánál plakátját idézem e sorok közé:

 

Lenyűgöz Lautrec virtuóz vizuális fogalmazása, a sötét – itt vagyunk, de arctalanul mossuk kezeinket – sorfal, a belőle majdnem beolvadóan kiváló, fogadókészség híján szerepét magának és a túlélőknek játszó pap, és az esemény két „főszereplőjének” pár vonallal papírra vetett lélektükre. Hihetetlen.

 

Végül a szép szavak barátainak arra a négysoros versre hívom fel figyelmét, melyet François Villon a halálos ítéletét tartalmazó papíros szélére jegyzett. Elsőnek francia eredetiben, majd nagyszerű költőink tollától magyarítva:

 

Quatrain (Francia)

Je suis François, dont il me poise,
Né de Paris emprès Pontoise,
Et de la corde d'une toise
Saura mon col que mon cul poise.

 

Francia vagyok, csak ez kellett,
Párizs szült (Ponthoise mellett);
Rőf kötél súgja majd fejemnek,
Hogy mi a súlya a fenekemnek.

(Illyés Gyula)

 

Francia voltam – megbántam nagyon
Párizs szült, ott, hol Pontoise vagyon
Egy jó öles kötéllel nyakamon,
Immáron seggem súlyát latolom.

(Mészöly Dezső)

 

Francia vagyok - s ez nagy bajom,
Párizsban, Pontoise táján lakom,
most a kötél vár rám: nyakamon
méri fejem, hogy mit nyom farom.

(Baranyi Ferenc)

 

Francia volnék Párizs utcájából,
mely lábam alatt mocskos mélybe vagyon,
s most hosszan lógok egy hűs akasztófáról,
s nyakamon érzem, mily nehéz alsó tagom.

(Sütő Tamás)

 

Francia vagyok, mérgelődhetem.
Ponthoise-i Párizs volt szülőhelyem.
Most hát egy kenderkötéltől fejem
Megtudja majd, hogy mit nyom fenekem.

(József Attila)

 

Francia vagyok, ez bánt ma engem,
Pontoise mellett, Párizsban születtem,
S egy ölnyi kötél tudatja menten
Nyakammal, milyen súlyos a seggem.

(P. Győry Katalin)

 

Hogy francia vagyok, mérgezi agyam.
Pontoise szülötte, s eláll a szavam.
Hat láb hosszú kötél hurkolja nyakam.
Lengedező szél hintázza valagam.
(Szente Ibolya)

 

Francia volnék nem éppen öröm 

Párizsi Ponthoise-nak köszönöm 

Azt is hogy a nyakamon kötélen 

Seggem súlyát nemsokára mérem

(Laszlo Nemety)

 

Francia vagyok Párizs városából
mely lábam alatt a piszkos mélybe vész,
s most méterhosszan lógok egy nyárfaágról,
és nyakamon érzem, hogy seggem míly nehéz.
(Faludy György)

 

Férfi vagyok, ízig-vérig gall jómadár
Pontoise-i – ki hálni Párizsba jár,
Nyakam végre arra kalkulál
Seggem terhe mily rövid halál.

(Faludy Judit)