Az emberek csak a gyerekről beszélgethetnek, a művészetek csak a gyerekről szólhatnak, munkába is a gyerek miatt megyünk. Minden origónak a gyereknek kell lennie, különben ránk teszik a nem önfeláldozó, családellenes, önző, öncélú, egoista, karrierista címkét. A másik nagyon erős tendencia az egyedüllétől való rettegés és menekülés. Ez a két faktor megmutatja,  hogy az adott illető mennyire érett emberi kapcsolatokra és családra, illetve azt, hogy hosszú távon a hozzáállása milyen következményeket ró a következő generációkra.

Az egyik kedvenc nagyböjti elmélkedésemet jó pár évvel ezelőtt hallgattam tavaszi nagytakarítás közben a rádióban. Arról szólt az előadás, hogy mi keresztények nem tudjuk helyesen szeretni magunkat. Ugye, keresztényeknek tilos jól érezni magukat, mert akkor ők nem önfeláldozóak, ha nem szenvedünk, akkor nem hordozzuk a keresztünket. Azt elemezgette az előadó, hogy milyen terhes a környezetének az az ember, aki annyira „szeret”, hogy mindig rosszul érzi magát, fáradt, meghal a másikért. Valójában az ilyen „szeretet” öncélú, mert saját magát fitogtatja, miközben a másik fél sokkal rosszabbul érzi magát mellette, mint nélküle. Más szavakkal fogalmazva ez függőség.

Mennyien rettegnek az egyedülléttől, mert ott találkozniuk kellene önmagukkal és Istennel. Egyedül lenni? Azt nem szabad, sőt tilos. Az azt jelenti, hogy nem szeretnek minket. Az szégyen. Mindig más emberekhez kell hasonlítani magunkat: én jobb anya vagyok, én csinosabb vagyok, én izmosabb vagyok, nekem hosszabb a szakállam, én többet keresek, nekem szebb a házam, én népszerűbb vagyok, én okosabb vagyok, engem szeretnek, engem többen szeretnek. Mindez függőség. Egy ember kapcsolatra való érettsége és készsége abban mutatkozik meg legjobban, hogy néha egyedül szeret-e lenni és tud-e. Tud-e gyümölcsözni, feltöltődni egyedül. Mert ha nem, akkor adni sem tud, s ha nem tud adni, nem képes emberi kapcsolatokra, hiszen akkor csak érzelmileg fosztogatni fogja embertársait. Egyedül lenni Istennel nagyon jó és elengedhetetlen ahhoz, hogy embertársainknak tudjunk adni, hogy boldoggá tehessük környezetünket. Aki tud egyedül lenni Istennel sosem magányos szemben azzal, aki nem tud egyedül lenni, mert őt bármennyi ember is veszi körül, mindig magányos lesz.

A művészetek közül ma az kaphat teret, ami kizárólag a gyerekről szól. Ez a fajta beszűkültség mindent és mindenkit mérgez. Egyrészt reklámozza a függőséget, ezzel erkölcsi romlásba dönti emberek millióit, másrészt magának az alkotónak és gyerekének is fojtogató légkört teremt. Az élet rengeteg mindenről szól: Istenről, Jézusról, természetről, segítésről, felebarátainkról, jótékonyságról, fájdalomról, csalódottságról, kihívásokról, küzdelemről, felszabadult örömről, kegyelemről, áldásról és még sorolhatnám. Igen, a gyerekeinkről is szól, de ha őket tesszük meg a világ és az élet közzéppontjának, akkor majd hiába panaszkodunk, hogy milyen egocentrikus, kényelmes nemzedék van, mert mi tettük őket ilyenné. Az ember saját magának csinálja a problémákat. Amikor a mai gyereknevelésre gondolok mindig az a vicces kép jut eszembe, ahogy a gyerek születésével megáll az élet, és ölelgetjük gyerekünket a beszűkült korlátoltságunkkal a tökéletes, önfeláldozó szülő szerepében tetszelegve. Szegény gyerek meg sír, hogy éljünk már (mert a gyereknél nagyobb élni akarás senkiben sincs), erre válaszként a szülő még jobban és jobban beszűkíti és korlátozza az „életüket”. Persze ez a külső elvárás is, mindenhonnan ez árad: szűkülj be, mert különben nem szereted a gyereked. Közben pedig a gyerekre senki sem figyel, hogy ő miért sír. Ma a gyerek a legnagyobb business, s erre építik is az üzletebbnél üzletebb beruházásokat. Gyerekszeretetbe, önfeláldozásba csomagolt kihasználása a gyermeknek – ezt csak azok az emberek látják, akik nem manipulálhatóak. Márpedig ma a lebutítással és a függőségre neveléssel tömegesen manipulálják az embereket azok, akik hatalmat szeretnének. Isten nem akarja, hogy kihasználjuk a gyerekeket.

A gyerekek azt szeretnék, hogy mi szülők és mi emberek éljünk. Azt szeretnék, hogy szabadok legyünk Istennel, mert csak így tudnak hozzánk kapcsolódni. A gyerekek nem akarnak birtokok, mások boldogságnak eszközei lenni. A gyerekek nem akarnak beszűkült, korlátolt világban fulladozni. A mai divatos „fene nagy önfeláldozás” csupán a gyerekek életét, a házasságokat, a társadalmat és az egész emberiséget teszi tönkre. Ez az oka annak, hogy kevesebb gyereket vállalnak a szülők, több az abotuszok és meddőségek száma. A „fene nagy önfeláldozás” valójában öncélúság, mert a szeretet jót akar és jót tesz a másik emberrel, s az ember szeretet hatására boldogabb, mint nélküle. Az arany középút egy nagyon régi bölcsesség.

Dobai Dávidné