Megtaláljuk-e magunkban a szeretet forrást és minden életterületünkön, életünk minden pillanatában tudjuk-e alkalmazni.

Ha én Polski Fiat lennénk és mellém állna egy Jaguár, biztosan sokat szenvednék emiatt. Pont azért, mert még fejletlen volnék.

Ám ha én Trabantka lennék és tudnám azt, hogy különlegességem miatt a legjobb autó vagyok, akkor nem szenvednék. Különlegességem volna, hogy vannak gyengébb tulajdonságaim, pl a törékeny ajtók és „karosszéria”, és volna az a szabadság, hogy kisebb helyen elférek, könnyebb megjavítani, ha valami meghibásodik, hogy… és most itt nem sorolom, mert nem autószerelési tanácsokat szeretnék adni. Tehát nem kell kívülről a legjobbnak lenni, miközben merev is vele együtt az ember.

Azt szeretném elmesélni, hogy mindenkinek vannak (általában) kéthetes lelki fejlődési és kiengedési szakaszai. Amelyben hol az akció, események, sok könnyen megoldható helyzet váltogatják egymást a tanulásokkal és kihívásokkal, feladatokkal. Természetesen minden nap minden órájában lehet mindkettő, de vannak e két szint, a lelkileg felkészülés (nehezített lelki időszak) és a könnyebb „napozás”, amelyek követik egymást. És amikor a könnyebb idő van, mennyire engedjük el a pórázt. Amivel esetleg bajt csinálunk, újabb karmákat. A nehezebb időszakban pedig a karmákat feldolgozzuk, ledolgozzuk letesszük, lefogyasztjuk.

Minden a szeretetről szól. Mennyire vagyunk nyitottak a szeretet fényre. Mennyi a szeretet „áteresztő képességünk”, vagyis mennyire van még elzáródva a szűrőnk, vagy mennyire tiszta . Pl egy mákdarálóban mennyire vannak lerakódva a kicsiny szemecskék, amik elállják a kijárást a többinek, vagy teljesen tiszták és csak 1-2 szem rakódott le akadályként a kiáramlást útjába.

Minden a szeretetről szól. Arról, hogy mennyire fogadjuk el azt, hogy ebben az életben sosem leszünk 100 – 1000 – 10000 %-osak. A maximalizmusunkat is elfogadjuk. Hogy mások nem ilyen szuperhírók mint mi. Mert mi erősebbek vagyunk, de nem vagyunk titánium kemények. És ez nem is baj, mert a titániumban nem biztos, hogy annyi szeretet van, mint bennünk. Ismerünk keményfejű (fejjel élni akaró) embereket. Nem kell részletezzem.

Nagy csoda az ember és akár „fejletlen”, akár „fejlett” lelki értelemben, akkor is csoda marad. Itt az a kérdés, hogy mennyi mértékben (de nem kell hozzá matekozni) vagyunk már fejlettek és mennyi karmát tettünk már le. Vagy mennyire vagyunk fejletlenek és képesek vagyunk a „földön feküdve” sírni, hogy nekünk nem megy semmi.

De a maximalizmusunk sem mindig vezet jó útra, miközben csodálatos életet élhetünk visszafogott elvárásokkal magunkkal, lelkünkkel szemben. Persze azért legyen elvárásaink és ne éljünk lelketlenül, lélek építkezés nélkül.

S amikor mondjuk szembenézünk jó időszakunkban a jó dolgokkal, amikor a hanglemez éppen egy ütemesen ritmusosabb részen jár a klasszikus darab lejátszásában, mennyire látjuk a másikakat esendőnek töredezettnek, vagy nem késznek, és mennyire fogadjuk el őket.

Míg egy nehezebb időszakunkban mennyire bántjuk magunkat, hogy nem mi vagyunk a világ legprofibb Jaguárja. Akkor még nem tanultuk meg, hogy !Csak Isten szintű ember tud Jaguár szinten lenni!. Majd az Aranykor közepén mindenki szinte ilyen lesz. De most még nem. És mi sem. Legyünk elfogadóak magunkkal, hogy még bennünk sem forrott ki a szeretet oly mértékig, hogy minden helyzetet, minden pillanatot tökéletesen tudunk venni. Mert nekünk is vannak kiforratlan „területeink”, amit lelkileg fel kell emelni.

Forrás, forró… Ez a magyar nyelv csodája, hogy minden lényeg ott van. A két véglet forrás: általában jéghideg, a forró, meg a másik véglet. A forrás, amit a Nagy Szellemtől kapunk forrásként és tápanyagként, és kiforrottak tudunk lenni, amikor már felfejlődtünk „majdnem az Ő szintjére”. Ám az Ő szintjén a Földön sosem leszünk csak, amikor visszaegyesülünk Vele, a testi halálunk után. És ezt kell elfogadnunk. S elfogadni, hogy mások sem hibátlan Istenek. Hanem halandó, törékeny kis lelkek, akik szintén gyakorló pályán vannak itt a Földön. Ennyi az egész. Kegyelemmel és hálával telve éljünk minden nap és akkor elér az

Áldás és szeretet,

Gyarmati Gábor