Csoszog a pelyhekből fehérített lepel,
Szeptember végén én születtem,
és nem az ősz.
Az csak párizsi és beszökik.
Én jöttem és hoztam újabb napokat.
Nyarat akartam.
Még most is, bár minden napja súlyosabb.
Akkor hittem, hogy már
„nyílnak a völgyben a kerti virágok”,
és e petőfis képek csak falra valók.
Ma a tükrök még hisznek nekem,
de a szövegben fáradnak a poenok.
A zsibbadt tájba zörögnek be leveleim,
néha túl barnára perzselődnek.
Nem hűtötte őket papagájszavalás,
hamis féltés. Kérődzés sem.
Izzásig hiszik még most is a nyarat.
Csoszog a pelyhekből fehérített lepel,
választó az ég és föld között.
Alatta földbe veszik a megállt idő.
… és felette szánkón pörög a nevetés,
az már új szeptember végét keres.
A szerző egy festménye 1:02 percnél látható: https://www.youtube.com/watch?