•  
    • Fenomena – A Világ, ahogy mi látjuk.
    • Fenomena – Mert Te is egy jelenség vagy.
    • Fenomena – Egyedi, mint mi, nők, mindannyian
    • Fenomena – Nőiesen okos, okosan nőies
728 x 90

Karanténcseppek: Április 16.

Régi bölcsesség, hogy a gyorsvonat kerekei alól hallatszó cinikus kacaj nem minden esetben őszinte. 

Szem előtt tartva előbbi megállapítást, joggal vélhetjük – a vírus parancsolta szelíd kényszer hatására, még a legmegátalkodottabb otthonülők esetében is – ott rejtőzik az ablaküveget áttörő, külvilágot megvető tekintetek mögött a „ki a szabadba” vágy. Ezt az epekedést mérséklő, a türelmetlenséget enyhítő szándékkal találtam ki a Karanténcseppeket, mellyel időről időre jelentkezi szándékozom. Egy-egy kiválasztott naphoz köthető esemény ürügyén rövid kirándulásra hívom az olvasót a zene, irodalom képzőművészet világába. Első alkalomra április 16-át választottam.

Ezen a napon született Weiner Leó 135 évvel ezlőtt, 1885-ben. Félig megfogadva tanítványa, Sebők György zongoraművész tanácsát: „Weiner Leóról mesélni kell, és nem írni. Anekdotázni és nem elemezni, szeretni és nem kiértékelni…” ha nem is maradok a meséknél, anekdotáknál és az elszálló szó helyett a leírt szavakat használok, de mesélősen és módjával.

Weiner Leó – hasonlóan a megidézett Sebők Györgyhöz - tizenhat évesen nyert felvételt a Zeneakadémiára.  Meglehetősen szerényen emlékezik életének e sorsdöntő eseményére: „Valami szent és elérhetetlen távolságban láttam a zeneszerzőket. Elképzelhetetlen volt számomra, hogy egy egyszerű hétköznapi ember abba sorba léphet, amelyben a zenetörténet nagyjai sorakoznak. Eszembe sem jutott, hogy zeneszerző lehetek én is. Csak azért akartam bekerülni a Zeneakadémiára, hogy a komoly tanulmány lehetővé tegye a klasszikusok remekműveibe való mélyebb betekintést…”  Nem így lett. A „mélyebb betekintésen” túljutva Weiner Leó utolsó zeneakadémiai évzáróján átvehette a Liszt Ferenc-ösztöndíjat, az Erkel Ferenc-pályadíjat, a Haynald-díjat és a Schunda-cég által kiírt pályázat díját is – reményteli pályakezdés -, és az idő előrehaladtával belépett a kamaszként elképzelhetetlenbe, a zenetörténet nagyjai sorába.

Április 16. Csongor napja, így Weiner Leó művei közül a Csongor és Tünde szvitet ajánlom (és természetesen szabad kalandozást Weiner életművében). A Nemzeti Színház felkérésére 1913-ban kezdett a darabbal foglalkozni. A mű részletekben már 1916 februárjában közönség elé került, de teljes hosszában az év végén, december 6-án mutatták be az Operaházban. 

Gyűjteményemben a Qualiton kiadó gondozásában megjelent felvétel található, most is ez cseng a fülemben, de akinek nincs otthoni példánya a YouTube zenei vegyeskereskedésben meghallgathatja, ráadásul az oldalon barangolva a Csongor és Tünde más művészek előadásában is megtalálható - I -, illetve egyéb Weiner művekkel köthetünk bensőséges barátságot.

 

Weiner Leó kortársa és barátja, Berény Róbert gyerekkorától kezdve két dologhoz vonzódott, a zenéhez és a festészethez. Barátai között tudhatta Bartókot, Kodályt. Kedvtelésből gyakran muzsikált együtt Weiner Leóval, Reinitz Bélával. A festő 1911-ben örökítette meg a zeneszerzőt.

 

Berény Róbert: Weiner Leó

 

Azon a tavaszi napon, mikor Weiner Leó édesanyja életet adott fiának ő maga elvesztette a sajátját. Majd negyed évszázaddal később, szintén tavaszi napon egy másik édesanya is belehalt a szülésbe. Ikrei születtek, a fiatalabb, nevet sem kapott fiú mindössze pár perccet élt, a szelíd-gyönyörű-gyötrődő szavú költővé teljesedett idősebb fiú Huszonnyolc év című versét idézem:

 

Radnóti Miklós: Huszonnyolc év

 

Erőszakos, rút kisded voltam én,
ikret szülő anyácska, - gyilkosod!
öcsémet halva szülte-é,
vagy élt öt percet, nem tudom,
de ott a vér és jajgatás között
úgy emeltek föl a fény felé,
akár egy győztes, kis vadállatot,
ki megmutatta már, hogy mennyit ér:
mögötte két halott.

Mögöttem két halott,
előttem a világ,
oly mélyről nőttem én,
mint a haramiák;
oly árván nőttem én
a mélységből ide,
a pendülő, kemény
szabadság tágas és
szeles tetőire.

Milyen mély volt gyerekkorom
s milyen hűvös.
Hívó szavad helyett kígyó
szisszent felém játékaim
kis útain, ha este lett
s párnáimon vért láttam én
a gyermeket elrémítő,
nagy, hófehér pehely helyett.

Milyen mély volt gyerekkorom,
s milyen magos az ifjúság!
A két halál megérte-é?
kiáltottam a kép felé,
mely ott sütött szobám falán.
Hoszonnyolc éves voltál akkor,
a képen huszonöt talán,
ünnepélyes ifjú nő,
komolykodó, tünődő.

Huszonnyolc éves voltál akkor,
most ugyanannyi lettem én,
huszonnyolc éve, hogy halott vagy,
anyácska, véres szökevény!

Anyácska, véres áldozat,
a férfikorba nőttem én,
erősen tűz a nap, vakít,
lepke kezeddel ints felém,
hogy jól van így, hogy te tudod,
s hogy nem hiába élek én.

 

 

Ha a remélhetően közeli jövőben önfeledten sétálgatva, nem tartva a minden sarok mögül magát ránk vetni kész COVID-19 vírus gonosz támadásától, vessünk tekintetünk a Magyar Nemzeti Galéria bejárata két oldalán felállított, Csongort és Tündét megörökítő szoborpárra, Ligeti Miklós alkotására, majd ezt követően a képtárban belefeledkezhetünk Berény Róbert fent említett, Weiner Leót ábrázoló festményébe.