Felállunk a helyünkről, indulunk az ajtó felé és hátrafordulunk, visszatekintünk, hogy nem hagytunk-e el valamit. Te szoktál vissza nézni? Elárulom, én szoktam. Ahogyan észreveszem, a buszon az emberek egy része így tesz. Még ha nem is rakodott a táskájában, mint a példa mutatja. Csak ellenőrzi, hogy a zsebéből nem csúszott-e ki valami…

Szoktál-e így visszatekinteni egy-egy lezárult életszakaszodra, élet helyzetedre?  Amikor tudod, hogy annak vége van, mint a fenti példában a buszon utazásnak. Úgy, abban az élet szituációban (talán már kint is vagy belőle, vagy kifelé tartasz)  visszatekintesz, hogy akkor most mi a tanulság ebből? Mit kellett volna másként? Mi az, amit át érdemes menteni abból az élethelyzetből a következőbe…. És itt nem tárgyi, hanem lelki, spirituális értékekre gondolok. Természetesen tudjuk, hogy a minőségeink, az eredményeink, a fejlődéseink, amiket addig elértünk, jönnek velünk. Ehhez nem kell számvetés. Ám a változások szükségességét ilyenkor nagyon jól fel lehet mérni. A hirtelen történő váltásoknál pár napos / órás (kinél mennyi) mélypont is lehetséges, hogy akkor most mi lesz. Érkezik a bizonytalan jövő (ugye tudjuk, hogy ez az ego kényelmi zónájából való kilépésének recsegése), ám nem mindig tudjuk, hogy akkor most mi lesz.

Még akkor sem vagyunk biztosak benne, ha mondjuk állást kaptunk egy másik városban, ahova el kell költözni, és ráadásul szállást is kapunk hozzá. Tehát nem nekünk kell ezzel kapcsolatban szervezni. Ám mégis van egy bizonytalansági tényező, hogy most akkor mi lesz. Más tájakat, embereket megismerni, útvonalakat megtanulni…

Ilyenkor érdemes visszatekinteni egy percre és a jövőben való (ego) kattogást (félelmek áramlását) leállítani és áttekinteni, hogy mit is tudunk felmutatni múltból hozatként. Mi sikerült és mi nem. Tekintsünk vissza erre az elmúlt „x” évre, hónapra, amit így töltöttünk és várhatóan mostantól ettől eltérően lesz. Tehát változásra lehet számítani. Más úton fogunk járni, mind fizikai, racionális, mind lelki értelemben. Mit hozott nekünk ez és mi az, amit tovább viszünk, mint értéket?

És nagyon lényeges (az egész cikk erre megy ki): Milyen kárt hagytunk magunk után? Kell-e kármentés? Itt megint lelki értelemben beszélünk (most nem anyagiban). Megbántottunk-e valakit, vagy valamit tönkretettünk-e. Megváltoztattunk-e (akár saját akaratunk ellenére) a negatív irányba valamit, amin ezentúl nekik (akiket hátrahagyunk) biztosan, hogy dolgozniuk kell. Mi már nem leszünk ott, még lelki értelemben sem, hisz tovább költözünk a fenti példa szerint. 

Persze ott vannak a modern kommunikációs eszközök, amikor képen is látjuk a beszélgetőpartnert, nemcsak hangban beszélhetünk vele. De tudjuk, hogy ez nem ugyanaz, mint amikor megérintjük a vállát mellette ülve, és együtt érzünk vele. Az nem ugyanaz, hogy a távolból vidáman integetünk neki, miközben ő lelkileg (és talán anyagi értelemben is) a tönk szélén ül.

Ezek a visszatekintések nagyon fontosak, mert itt tesszük helyre a szerepünket, hogy az ő életében mi mekkora „százalékban”, mértékben vettünk részt. Befolyásoltuk-e netán, vagy mi éltünk az ő elvárásai szerint?

Nagyon lényeges, hogy mindennek oka van. Annak is, hogy mi és ő(k) összeakadtunk, vagy finomabban összetalálkoztunk. Ennek is alapvető okai vannak. És emiatt magunkat soha sem szabad bántanunk. Legfeljebb az miatt kell dolgoznunk magunkon, hogy miként tudjuk még jobbá tenni a dolgainkat.

Aztán ott van a másik szempont. Mi az, amit ez a helyzet a leginkább adott nekünk és mit vett el? És mi mit adtunk és mit vettünk el mások életéből?

Az, amit kaptunk nem ugyanaz azzal, amit adunk tovább.

Mert az előbbiben az elvétel a szükségből származó igény kielégítése, még lelki szinten is. Az utóbbiban pedig az, hogy mit oszthatok meg a másikkal. Mit adhatok neki értékben, hogy fejlődhessen, illetve változhasson az adott helyzete szerinti szükségesség vagy éppen saját akarata, elképzelése, vágyai, álmai irányában.

Szándékosan írtam utoljára azt, ami az igazi célunk és az előbbiek csak a kényszer megoldások. A lelki álmunk, amiről régóta álmodunk, gondolunk. Ezek adják meg az igazi jövőt. Az igaz érzést és megélést. Majd amikor már megvalósultak és benne vagyunk. Mindegy mennyit kell dolgoznunk érte. Persze, ha az az álmunk, hogy egy Jaguárt vezessünk (mármint a négykerekűt és nem a négylábút) és ehhez egyszerűen odadobja az élet a kulcsot (pl a szüleinktől vagy öröklünk vagy nyerünk a lottón), akkor nyilván másként fogjuk becsülni (talán kevésbé), mint ha megdolgoznánk érte.

A megvalósult jövő megvalósulásában nagyon nagy szerepe van annak, hogy az előző helyzetünkből eljövetelekor a visszatekintésnél, miként „zártuk le az adott helyzetet”. Összevesztünk mindenkivel és csúnya viszonyban távoztunk, vagy éppen szépen, szeretetben váltunk meg egymástól, bármilyen emberi kapcsolat is volt az. És az az ember, amikor eszébe jutunk, vagy rá gondolunk, akkor jót, szép emlékeket, érzéseket ad és hoz-e magával.

A visszatekintés emiatt elementáris.

Nézzük meg a kérdést egy másik aspektusból.

Ebben a helyzetben mások próbáltak minket elfogadni olyannak amilyennek voltunk/ vagyunk. Ezért volt nehéz nekik az életük. De most már, hogy tudjuk miben kellett fejlődnünk és megtettük, a nehézségük enyhült.

Viszont az ő sorsukat nem vehetjük a vállunkra. Csak figyelhetjük, hogy miként birkóznak meg e súllyal ők maguk. Mi pedig támogathatjuk őket, szép szóval szeretettel, cselekedettel és néha még többel is.

A harmadik szempont pedig:

Mindenkit másként érint meg egy esemény. Van, akit egyáltalán nem zavar lelki értelemben. Van, akinek fóbiái, vagy más traumatikus következményei lesznek tőle. Ez a két szélsőség (az érintetlenség és a komoly behatás is) mutatja, hogy a lélek a korábbi (a fent említett) eseményt megelőzően, netán előző életében volt-e valamiképpen érintett egy hasonló energiájú dologban.

Azt az alapvetést ismerjük, hogy minden okkal kerül elénk és mások elé is. Egyrészt azért, mert mi tanulunk belőle, vagy azért, mert segítünk másoknak tanulni a kérdésből. Tehát egy mester nagy valószínűséggel nem fog rettegni az adott helyzettől (hisz így lesz mesterré). De ha csak imitálja, hogy mester (mert csak egoból az), akkor bizony belül a félelmei az adott ügyben megvannak, nagyon mélyen, csak legfeljebb ő nem mer vele szembenézni és a másikat ingerli, hogy az nézzen szembe a félelmeivel.

A valódi mester tudni fogja a módját, hogyan kúráljon ki bárkit, bármiből, lelki szempontból. Akár ő okozta a másiknál (ennek kicsi az esélye) akár mások által okozott következményt segít felszámolni a kárt szenvedettnél. A mester ezt belül már sokkal korábban (netán előző életei egyikében) elrendezte magában.

Mindenki mestere és tanítványa minden helyzetben a másiknak. Hol egyik, hol a másik. Ha valakinek fel kell dolgoznia valamit, akkor lehet, épp abban tudunk neki segíteni, amiben okoztunk nála valamit. Általában az egész eseménysor (természetesen tudatunkon kívülről), univerzális „szervezés” által azért jött létre, hogy mi és a kárt szenvedettek, mindannyian tanuljunk belőle valamit. Mi mint a mester (ez esetben) és ő(k), mint tanítvány. Aztán majd legközelebb lehet fordítva lesz, vagy már megvolt a fordítottja, sokkal régebben.

Ez a rendje a fejlődő lélek életnek, hogy a fizikai helyzeteket megéljük és alakuljunk, felismerjünk dolgokat, megvilágosodjunk általa. Mint akár azt az indító példát, hogy elhagy valamit egyszer, utána jobban fog vigyázni a holmijára, vagy éppen teszi ezt emberi szinten is, mondjuk elhagyott valakit a másik akármilyen minősége okán és ezek után jobban odafigyel, hogy ne bántsa meg magát, másokat, és vigyázni fog mindenkire. A legalacsonyabb szinttől a legemelkedettebbekig kell megélnünk mindent. Mint tudjuk az alsó szint sem elhanyagolható. Mert nem alacsony az sem, csak lehet, hogy alapos. A háznak a betonozott alapja, a fának a gyökere legalul van, mégis azok a legfontosabb tartó és rögzítő meg még hány alapvető „funkciót” ellátó részei.

A másik helyében viszont nem élhetünk. Ha valakinek meg kell tanulnia valamit, az úgyis meg fogja azt élni. Mint Buddhától is takarták a szegénységet, a betegeket és a halált a szülei, ám mivel neki pont ezzel kellett szembenéznie, hisz ettől vált megvilágosodottá, ezért a legnagyobb óvintézkedések ellenére ő mégis szembe került a szenvedést okozó emberi dilemmákkal. És ő sikerrel megoldotta a feladatot. Megvilágosodott. Vegyünk mi is példát a lélek munkában.

Áldásosan építsük az aranykort egyre mélyebb szinten (lelki értelemben is), egyre magasabbra.

Gábor

www.aranyemberseg.com