Talán emlékeztek a múltkori blog postban írtam, hogy ha van valakinek bejgli receptje az küldje el nekem, mert sütni szeretnék. És most nem akármilyen receptet kaptam. Egy gyöngyszemet. Kézzel írottat, 1985-ből. A torkom összeszorult, amikor ránéztem a dátumra. Ha az a dátum és az a recept beszélni tudna… És egy kedves házaspár elküldte nekem. Nem tartogattak tovább egy ilyen kincset, hanem továbbadták, hogy most nekem szerezzen örömet. Megtiszteltetés vigyázni rá. Igen, csak egy szimpla fehér papírdarab, de mindaz mögötte van… Mától én vigyázok rá, hogy egyszer talán én is továbbadjam, és valakinek örömet szerezzek vele.

A receptet nézve azon kezdtem el gondolkozni, hogy gyűjtögetünk. Gyűjtögetünk, hogy minél több legyen. Még egy újabb karkötő, még egy táska – hogy csak az apróbb dolgokat említsem – vagy egy újabb cipő, mert tudod, az olyan jól passzol ahhoz a kék ruhámhoz. A szekrényünkből már kifolyik a sok nem-használt, egyszer-hordott, oh-egyszer-még-belefogyok holmi, de a világ minden kincséért sem válnánk meg tőlük. Pedig pontosan tudjuk, hogy melyik ruhákban érezzük igazán jól magunkat, és melyek azok a darabok, amelyekkel kompromisszumot kötöttünk. Amelyeket csak azért tartogatunk, hogy legyenek és megtöltsék a szekrényünket. Pedig lehet valahol, valaki nagyon örülne nekik. Mi pedig közben hajlamosak vagyunk elfelejtkezni az apró kincsekről, hogy nem minden egy csillogó-villogó tárgy. Elfelejtkezünk arról, hogy a körforgás és a változás – mint a legjobb barátaink – életünk természetes velejárói. Minden körforgásban van: a természet, a tárgyak és mi magunk is. Mi magunk is ciklusok szerint élünk. És közben mégis ragaszkodunk a stabilitás, a „maradandóság” és állandóság illúziójához, ahogy ragaszkodunk a ruhadarabjainkhoz, tárgyainkhoz. Ragaszkodunk és foggal-körömmel szorítunk egy délibábot, ami már nincs szükségünk, nem szolgál tovább minket. Lehet már kinőttük, kifogytunk belőle vagy épp kihíztuk. Vagy egyszerűen csak változtunk és az életünk is és már nem érezzük a magunkénak tovább, azt, ami egyszer közel állt hozzánk.

Én is tanulok nem ragaszkodni. A barátnőm kinevetett, amikor szemlesütve bevallottam neki, hogy a legszuperebb ruháimat csak tartogattam. Nem hordtam őket, mert drágák voltak, mert mi lesz ha piszkos lesz vagy elszakad? „De hát azok csak tárgyak” – mosolygott E. barátnőm. Igen tudom. Így visszaolvasva nevetséges, de sok mindent csak tartogattam a szekrényemben és mire úgy döntöttem, hogy itt az idő, készen állok… addigra általában elszállt a varázs. Életem eddigi három nagy költözése jó lecke volt (Magyarországról Amerikába, Amerikából vissza Magyarországra, és Magyarországról Londonba). Most már többször is meggondolom, hogy mit veszek meg, mert mindent beszorítani egy bőröndbe nem lehet. (Vagy marad a cipekedés). Nem tudom elfelejteni, hogy hogy lázongtam, amikor a host-családommal két hétre elutaztunk nyaralni és közölték, hogy csak egy kabintáskát vihetek magammal az útra. Forrongott a vérem, hogy nem értik meg, hogy nem tudok két hétre bepakolni egy kis bőröndbe. Utáltam, dühöngtem és a végén bepakoltam. Mert tényleg nem kell annyi ruha, annyi felesleges holmi. (Azóta egyébként csak kabinbőrönddel utazok nyaralni ha tehetem és jelentem szuper dolog nem cipekedni). Szeretem, hogy itt Londonban minden sarkon van egy jótékonysági üzlet, ahol le lehet adni a már feleslegessé vált holmikat. Az üzlet a bevételét pedig jótékonysági célokra fordítja. (Legalábbis remélem. Szeretném azt hinni).

Elérkezett az év utolsó hónapja. Mi lenne, ha ez a hónap egy kis lomtalanításról és az elfelejtett kincsekről szólna? Mi lenne, ha az új esztendőt tiszta fejjel és egy lomtalanított szekrénnyel kezdenénk? Használjuk arra az egyik estét, hogy átgondoljuk, mire van szükségünk? Mi az, ami már nem szolgál minket? És ki tudja, hátha valaki jobb hasznát veszi annak, amire már nincs szükségünk. Szóljon a december az igazán fontos mindennapi kincsekről.

 ♥

I received a treasure. It arrived with the yesterday mail. No. The letter did not contain either any jewellery or a diamond. I got something more special: a recipe of a Hungarian traditional Christmas pastry. Maybe you remember in the former blogpost I asked for sending me this recipe. And yesterday I got a precious one, a handwritten from 1985. When I checked again the date I had tears in my eyes. If that piece of paper and the date would be able to speak. A nice couple sent it to me. They decided not to keep it but to forward it to bring a bit of joy into my life. Yes. It seems it is only a piece of white paper, but what is the secret of it? What is behind the gesture of sending it to me? I feel honoured. From today I will take care of it and maybe later I will pass it to somebody else to generate more joy.

Holding the recipe in my hand I was wondering that we collect and we store many unnecessary objects up. We collect just to own more. Just one more bracelet, another bag – just to mention small things – and another pair of shoes, because ‘you know it fits perfectly with my pretty blue dress’. Never-or-once-worn dresses, once-I-will-lose-or-gain-weight-to fit trousers stream out of our wardrobes, but we do not want to get rid of them. Although we know exactly in which clothes we feel comfortable, pretty, beautiful and sexy we make a lot of compromises with the others. Just to fill up our wardrobes. But somewhere, somebody would maybe happier with them. Meanwhile we tend to forget the small treasures in our life and that a glittery, sparkling object may mean nothing. We prone to forget that change and cycles like our best friends are natural fellows of our life. Think about the cycles and the circulation of nature, objects and most importantly us. We are all changing and we live according to cycles. So why we hold to the illusion of stability and endurance as we hold to our clothes and objects? We do not let it go and we hold a tight grip on a mirage although we are maybe over it, maybe it has become too tight or too loose. Or simply we and our life changed and we do not feel that it belongs to us anymore.

I am also learning to let it go and not to hold a firm grip onto something I do not need anymore. My very best friend laughed at me when I confessed that I kept many clothes in my wardrobe but I did not wear them, because I paid a lot for them or I worried that I could lose them. ‘Those are just objects’ – she laughed. I know. As I am writing these lines it seems ridiculous, but I used to kept so many trendy clothes in my wardrobe and as soon as I decided that I was ready to wear them…. the moment of joy had already dissolved . The three (so far) most significant moves in my life (from Hungary into the US, then from the US back to Hungary and from Hungary to London) taught me a lot. Now I think over twice if I buy something, because squeezing everything into a luggage embodies my scariest nightmare. I cannot forget the moment when my host-family in California and I planned our 2-week holiday and they allowed me to bring only a cabin bag with me. I revolted, nattered that they did not understand that I CAN NOT pack into a small bag for two weeks. I hated it, I raged and then I did it. I packed into a cabin bag and since then I always travel with a smaller luggage and I am happy to announce that it feels like a relief not to tote. I really like that in London a charity shop locates at every corner so you can drop your unnecessary clothes and these shops invest their profit into charity. (I hope. I want to believe it).

The last month of the year arrived. Let’s make a summary of the year. What if this month is about the unremembered treasures of our life and decluttering? What if we would start the New Year with a clean page and we would let what does not serve us anymore? Let’s surprise somebody with a little treasure. Christmas is about treasures and wonders.

Molnár Blanka

http://thepuzzleofmylife.com/