8 napja és 10 hónapja vagyok tiszta. Az érzelmi világom még nem állt helyre, szélsőségek jellemzik. Kicsit olyan „mindent vagy semmit” alapon működik. Tegnap is így volt; elöntöttek az érzelmek. Tombolt bennem a harag, gyűlölet, fájdalom, tehetetlenség és félelem. Nem tudom, képesek vagyunk-e ennyi mindent érezni egyszerre, vagy hogy én képes vagyok-e. Ezeket az érzéseket utólag tudtam csak meghatározni magamban. Ott, helyben minden figyelmem arra összpontosult, hogy ne avatkozzak közbe. Nem tudom, hogy jól döntöttem-e. Ha megteszem, valószínűleg többet ártok, mint használok. Nem tudom, hányadán állok magammal. Sok embert megbántottam az elmúlt években – ki vagyok én, hogy most prédikáljak?

Kifelé menet aztán eszembe jutott pár gyerekkori emlékem. Például, amikor nem az édesanyám jött értem az oviba, hanem valamelyik nagyszülőm. Nem értettem. Ott álltam, nézve az ismerős, de mégis idegen arcot. Felismertem a nagypapámat, de nem tudtam az ovihoz kapcsolni. Mit keres ő itt, és hol van az anyukám, aki majd hazavisz? Hogy ott, akkor nem tudtam megfogalmazni magamnak ezt, az biztos, de ma úgy gondolom, akkor azt éreztem, hogy nem vagyok fontos az anyukámnak. Akkor még nem értettem, hogy csak ma nem vagyok fontos, hogy csak ma nem foglalkozik azzal, hogy mit érzek. Vajon van a gyereknek tegnap és holnap? Vagy csak a mai nap? Vajon hányszor történt meg ez vagy ehhez hasonló?

Van egy másik emlékem, bár ez inkább csak érzelmi emlék. Valahogy a vasárnapi ebédkészítéshez képzelem el. Húsleves fő a tűzhelyen, a konyha telítve illatokkal, színekkel, ételekkel. 3-4 éves lehettem. Rohantam az édesanyámhoz valami ilyesmivel:

– Anya, anya, nézd! Nézd, mit csináltam, anya! Anyu!

– Kicsim, anya most mosogat, nem ér rá veled foglalkozni.

Szinte látom őt, ahogy rám se néz, miközben ezt mondja, én pedig csüggedt szájjal épp nem tudom, hova vigyem azt, ami a kezemben van. Ugyanaz az érzés, ami olyan jól ismerős az elmúlt 24 évből. Ekkor megváltozik az emlékem. A konyha kontúrjai vibrálni kezdenek, anyám elhomályosodik, egy pillanatra áttetsző lesz. Hirtelen a semmiből átlép felhőszerű testén egy magas, szomorú szemű, de mosolygós, fiatal férfi. Szinte ragyogó körvonalakkal, mintha egyenesen a napból vagy a mennyből érkezett volna. Ereje teljében felkap engem. Nagyon ügyes vagy – mondja arra, amit kreáltam. Magához ölel, és azt mondja, szeretlek. Szeretem magam.

Ez a felnőtt férfi én vagyok. Ez is egy módszer arra, hogy betöltsem a bennem tátongó űrt. Nagyon sokáig haragudtam a szüleimre, amiért függő lettem. Főleg, amikor elkezdtem utána olvasni, hogy hogyan és miért alakul ki valakiben a betegség, honnan ered ez a kompenzációs kísérlet az egyén, esetemben már a kisgyermek részéről. Talán egy kicsit még most is haragszom. Könnyebb haragudni, mint belátni, hogy csak azt adhatták tovább, amit ők is a szüleiktől kaptak, és így tovább. Ennek talán nincs is felelőse, csak eredője. Áldás vagy átok? Majd kiderül. Talán itt kezdődik a különbség empátia és tapasztalat között. Előbb-utóbb megkezdődik majd az én megmérettetésem is, és akkor majd eldől, mit tanultam az életemből, és mit adok tovább.

Szerintetek hol kezdődik az egyén felelőssége a saját életében?

 Csaplár Balázs