„kérem mongyák meg Nemur porinak ne legyen ojan mogorva ha az emberek nevettnek rajta és akor töb barátai lesznek. Könyen lesznek barátai az embernek ha haggya hogy nevesenek rajta. Nekem egycsomo barátom lessz otan ahová megyek. Ui. kérem ha véletlenül aramennek tegyenek virágot Algernon sírjára a hátsoudvarba.”
(Daniel Keyes: Virágot Algernonnak)
Mi, emberek néha mindenre képesek vagyunk azért, hogy szeressenek és elfogadjanak minket. Ha kell, álarcot öltünk, és másnak mutatjuk magunkat, olyannak, akiről tudjuk, hogy a másiknak majd tetszeni fog, és ezáltal elfogad majd bennünket. Ha kell, hazudunk a szeretetért. Rendszeresen élünk a különböző játszmák lehetőségével, csakhogy manipulálni tudjuk a másikat, de ha kell, sírunk, könyörgünk, ajándékot veszünk. Sokan bármit képesek megtenni azért, hogy érezzék a szeretet. Úgy gondolom, nincs olyan ember a világon, aki ne vágyna az életben erre a két dologra: a szeretetre és az elfogadásra. Az életben azonban ezt nem kapja meg mindenki. Ennek sok oka lehet, de ami engem mindennél jobban bosszant az az, ha valaki azért nem részesül ezekben az értékekben, mert más. Más, mint a többi, más, mint az átlag, mert mondjuk fogyatékkal él, és emiatt az átlagember számára furcsa, különös viselkedésű, a megszokottól eltérő.
Charlie Gordon pontosan ilyen: szellemi fogyatékkal élő, örök gyermek, aki egyetlen dologra vágyik egészen kisgyermek kora óta, hogy az emberek elfogadják, szeressék, és úgy viselkedjenek vele, mint bármelyik más átlagemberrel. Ezért pedig bármire képes. Még arra is, hogy egy kísérletnek vesse alá magát, mely segítségével ő is „okos, normál” ember lehet. Hiszi, hogy ha ő is okos lesz, akkor elfogadják és szeretni fogják. Hát nem szomorú? Csak mert nem tudunk valakit az „átlagember” kategóriájába besorolni – mert előre nem tudjuk, hogyan viszonyuljunk hozzá, és mert félünk a többség ítéletétől, ha barátkozunk egy elsőre különcnek ható egyénnel –,akkor máris csak nevetünk rajta, vagy mintha észre sem vennénk, lehajtott fejjel elmegyünk mellette?! Charlie-nak csak egy dolog számított, hogy ne azt érezze, mindenki csak kineveti és gúnyolódik rajta, hanem azt, hogy emberszámba veszik és szeretik. Charlie Gordon egy könyv főhőse, egy kitalált szereplő, de sok hozzá hasonló hús-vér ember él ezen a földön. Ez a mű egy csodálatos és szívszaggató történet, mely bemutatja a fogyatékkal élő egyén és az őt megítélő környezet kettős világát. A könyv nem más, mint az író-pszichológus vallomása szeretetről, emberi akaratról, tartásról és a lét értelmébe vetett hitről.
Több helyen dolgoztam, ahol különböző fogyatékkal élő emberekkel foglalkoztam. Nagyon szerettem velük lenni, mert csak jó dolgokat kaptam és tanultam tőlük: őszinte, feltételek nélküli szeretetet és elfogadást. Reményt, hogy mindig van tovább, és nem érdemes apróságokon siránkozni, hogy jobban meg kellene ismerni saját magunkat, mielőtt megítéljük és beskatulyázzuk embertársainkat. Nekik mindegy volt, honnan jöttem, mit és hol tanultam, milyen a külsőm, milyen az anyagi hátterem. Nem külsőségek alapján ítéltek meg, nem ezek számítottak, hanem a közösen eltöltött idő minősége és értéke.
Többször elolvastam a Virágot Algernonnak című könyvet, mert nemcsak maga a történet fogott meg, hanem az, hogy valóban a szomorú valóságot jeleníti meg. A fogyatékkal élők elfogadása pedig mindannyiunk számára közös feladat, hisz bár mindannyian mások vagyunk, az egyenlő esélyekhez mindegyikünknek joga van, nekik is, hogy ők is megtalálhassák a boldogságot, a szeretetet abban a világban, melyben mindannyian élünk.
A képek forrása:
http://www.writeawriting.com/write/why-daniel-keyes-write-flowers-algernon/