Vajon tudunk-e hálásak lenni? Annyiszor vagyunk elégedetlenek azzal, amink van, és akarunk mást, többet, olyat, ami másnak van. Nem tetszik a külsőnk, haragszunk az életre és a körülöttünk lévőkre, amiért csak ennyink van, és úgy érezzük, nincs célja az életünknek. Sokszor elfelejtjük megbecsülni azokat a dolgokat, amik igazán széppé teszik az életünket, mert apróságnak tűnnek. Sokszor azonban épp ezek az apróságok jelentik az élet igazi értelmét. Nick Vujicic számos előadást tart arról, hogy mennyire fontos a magunkba vetett hit, hogy fontos, tudjunk hálásak lenni, és hogy sose adjuk fel, mert csak rajtunk múlik az, hogy miben látjuk meg a lehetőséget.
Nick Vujicic 1982. december 4-én született Melbourne-ben. Születésekor nagy trauma érte a családot, amikor kiderült, hogy elsőszülött gyermeküknek, Nicknek nincsen sem keze sem pedig lába. Mindössze csak egy picike láb fejlődött ki a bal combjáról két ujjal. Születési rendellenessége egész életére kihatott. Kezdődött azzal, hogy bár értelmileg teljesen ép volt, az akkor törvények szerint nem járhatott normál iskolába. Csak évekkel később lett lehetősége arra, hogy hagyományos iskolában oktassák, azonban itt nagyon sok negatív élmény érte. Diáktársai közül sokan csúfolták, bántották, és nem fogadták be a közösségbe. Gyermekként nem volt könnyű ezt a sok elutasítást feldolgoznia.
Nick azonban a viharos évek ellenére sem adta fel. Megtanult a meglévő két lábujja és egy speciális eszköz segítségével írni, számítógépet kezelni, telefonálni, borotválkozni. Végzettséget is szerzett, a középiskolás évei után számvitelt és pénzügyi tervezést tanult.
Fordulópont volt az életében, amikor édesanyja mutatott neki egy újságcikket egy súlyos fogyatékkal élő férfiről. Megértette, hogy nincs egyedül a világban, sokan vannak, akiknek szintén nagyon nehéz sors jutott, és csak rajta múlik, hogy beletörődve feladja, vagy pedig „feláll”, és célt keresve életében harcol egy boldog életért.
Egyik előadásában azt mesélte magáról: „Néha magamra néztem, és azt gondoltam, hogy emezt sosem tudom megcsinálni, vagy amazt sosem tudom megcsinálni. Sokszor az ember azon gondolkodik, hogy mi az, amit szeretne, ha máshogyan lenne, és mi az, amit nem szeretne, ha lenne. És sokszor teljesen elfelejti azt, amije viszont van.” Egyik előadásán mesélte szintén magáról, hogy nagyon nehéz volt hálásnak lennie, amikor már nyolcévesen tudta, hogy sosem fog megházasodni, sosem lesz munkája, és nem lesz célja az életének. Miközben mesélte mindezt az előadásán, szem nem maradt szárazon. Azonban így folytatta: „Most férj vagyok, és a feleségemért vagyok.” Sőt, azóta első gyermekük is megszületett.
Amit igazán megtanult az életében az, hogy a türelem a legszebb, de egyben a legnehezebb dolog is. „Rájövök, hogy nincs kezem, amivel fogjam a feleségem kezét. De ahogy múlik az idő, megtanulom fogni a szívét. Nincs szükség kézre, hogy megérintsem a szívét.”
Célja, hogy megtanítsa, hogyan lehet felülkerekedni az élet dolgain, felállni, bármekkora pofon is éri az embert. Hinni önmagunkban, hálásnak lenni, nagyokat álmodni, mert nincs lehetetlen, és sosem szabad feladni.
Forrás:
http://szeretet-forras.blog.hu/2012/03/11/megnosult_nick_vujicic
A képek forrása:
http://isangkabanata.wordpress.com/tag/nick-vujicic/
http://kawa-koc-ksiazka.blogspot.hu/2012/09/bez-rak-bez-nog-bez-ograniczen-nick.html
http://www.womensconference.org/nick-vujicic/