Létezik egy értékes emberekkel teli, értékes, piciny ország, amely azt várja, szeressék – hogy még jobban szeressék! Az aggasztó helyzet dacára észre kellene vennünk, hogy milyen szép helyen élünk, és hogy – már csak emiatt is – szerencsés nép a magyar. Mint ahogyan az éremnek két oldala van, vagy mint ahogyan a pohár lehet félig tele és félig üres is egyben, Magyarországon is bőven van mit szeretni – sokszor csak nézőpont kérdése, melyik oldalon állunk…
London az ötödik legnagyobb magyar város? Nem tér észhez a magyar, ha ezt meghallja! Az emberek sorra hagyják el az országot, és talán „nem-normálisnak” is tartják azt, aki marad – és maradni is szeretne. Persze, azokat is meg lehet érteni, akik elmennek – úgy érzik, nincs más választásuk –, de népünket nagyon megosztja ez a kérdés. Akadnak, akik alig várják, hogy elhagyják az ország határait – vagy kényszerből, vagy azért, mert világot látnának –, és nagyrészük végleg külföldön is telepszik le. Bőven akadnak azonban olyanok is, akik egyszerűen képtelenek máshol élni, átlagon felüli hazaszeretettel rendelkeznek, s a honvágyuk bárhol utolérné őket. Az igazság jelenleg valahol a kettő között lehet, de egy valamin nem szabadna vitatkozni: ennek az országnak nem arra van szüksége, hogy a benne – vagy a rajta kívül – élő „hozzátartozói” szinte folyton csak pocskondiázzák, és ezzel még mélyebbre süllyesszék. Gondolkodjunk, nem járna Neki néha egy kis szeretet is?! Nem érdemelné meg? Ehhez nincs köze gazdaságnak vagy politikának, pusztán csak a hozzáállásunknak, a haza iránti tiszteletünknek, és némi – még ha egyelőre indokolatlan – optimizmusunknak is. Mi lenne, ha megpróbálnánk a negatív helyzetek ellenére is kilátni a felhők közül, s a jó gondolatokat, energiákat, értékeket erősítenénk, nem pedig a rosszat! Ébresztő, Emberek! Talán pontosan arra van szükségünk, talán épp az vinne bennünket előre, hogy egyszer csak megálljunk, és a kis hazánkról alkotott – sokszor nem is helytálló – negatív gondolkodásunkat átfordítsuk, és elkezdjünk azon „agyalni”, mi minden jó itt. Mint amikor a depresszív ember mindent oly szürkének lát, csak a bánatot veszi észre, szinte nem is érzi az ízeket, a szagokat… minden olyan egyhangú… de végül tudatosságra intik. Ki kell tennie egy üvegvázát, aztán össze kell szednie minden objektivitását: ha csak egy apró öröm is éri, egy színes üveggolyót kell helyeznie a vázába. Először azt gondolja, nincs értelme, de érdekes módon, még ha lassan is, de megtelik színekkel az üveg. Így előbb-utóbb talán, aki csak az árnyoldalakat látta, ráeszmél majd, mennyi „csodát” hagyott ki eddig, s talán csak ő maga volt már az, aki eltakarta a fényt…
Sose felejtsd el!
Magyarország gyönyörű hely, remek adottságokkal – amolyan csiszolatlan gyémánt. A magyar pedig nagyszerű ember. Vág az esze, mint a borotva, leleményes, kreatív, az egyik legsokoldalúbb nyelvet beszéli az összes közül, a humorérzéke örömkönnyeket fakaszt (és persze az a tény is, hogy egy percen keresztül biztosan képes volna trágárul beszélni különböző szavakkal…). És ugye, hogy mosoly kerül az arcodra, Kedves Olvasó, ha ilyesmikre emlékeztetnek? És ugye, hogy legalább még tízszer ennyi pozitívumot fel tudnál sorolni magadtól is? Sose felejtsd el, Kedves Magyar – akár külhonban vagy, akár itthon –, hogy hová születtél! Remélem, ér némi déjà vu érzés e szavaktól: állj talpra…
A képek forrása: