Különböző vallásoknak, törzsi kultúráknak, tradícióknak, hiedelmeknek jelentős hatása van az egyének, közösségek életére, életmódjára. Vannak olyanok, melyek elavulnak az idő múlásával. Akadnak, melyek egy egész életen át meghatározzák az emberek mindennapjait, de ezzel együtt az is előfordul, hogy valakinek egy életen át hordoznia kell a vallás okozta lelki és fizikális sebeket.
Afrikában járunk, ahol létezik egy törzsi mondás, amely így szól: „A szerelem háromszor fáj. Amikor megcsonkítanak, amikor férjhez mész, és amikor gyermeket szülsz.” – és ezzel együtt létezik egy tradíció, amelyet úgy hívnak: a női nemi szerv megcsonkítása és körülmetélése.
Kelet-, Közép- és Észak-Afrikában még napjainkban is él ez a hagyomány, annak ellenére, hogy nemzetközi szervezetek – a WHO és az ENSZ – igyekeznek felhívni az ott élők figyelmét a műtétekkel járó veszélyekre. Hiába számít ez a folyamat nemzetközileg is az alapvető emberi jogok megsértésének, évente több millió nőnek, gyermeknek kell átélnie ezt az óriási fájdalmat, és egy életen át viselni a sebeket.
Az ENSZ adatai alapján évente kb. 3 millióra tehető ennek az eljárásnak és áldozatainak a száma. Bár évről évre csökken az adat, sajnos a jelenség mégsem tűnt el a hétköznapokból, és tovább nehezíti a megoldást az, hogy ez a téma tabunak számít az érintett országokban.
Jogosan tehetjük fel a kérdést: Miért végeznek ilyen brutális csonkításokat az afrikai közösségek? A válasz okait visszavezethetjük vallási, társadalmi és kulturális alapokra. Az egyik legelfogadottabb magyarázat erre az, hogy a csonkítást azért végzik, hogy a női nemi szerv tisztátalan és erkölcstelen használatát megakadályozzák, továbbá megvédjék ezáltal a nőket és a velük élő egész közösséget. Az eljárást még az előtt elvégzik, hogy a nők férjhez mennek. Ez nagyon fontos, mert a férfi csakis szűz, körülmetélt nőt vehet el. Ezért is szükséges, hogy mielőtt a lányok betöltik a házasulandó kort, elvégezzék a kis- és nagyajkak részleges vagy teljes kimetszését. Ugyanis csak ez garantálja a női „tisztaságot” és egyben a házassági hűséget, méghozzá úgy, hogy a csonkítás hatására sok esetben örök életre elveszik a nőktől annak lehetőségét, hogy a nemi élet élvezetet nyújtson nekik.
A csonkítás második magyarázata már az előzőekben említett házassággal és nagykorúsággal függ össze. Csak akkor válik valaki felnőtt nővé, ha ezen a folyamaton túlesik, ekkor érett meg a házasságra, és ezzel együtt arra, hogy függetlenedjen szüleitől, saját családja legyen, és kivívja a közösség tiszteletét. Az anyák ezért ragaszkodnak e rituálé elvégzéséhez, mert ennek hiányában nemcsak a gyermeket, hanem az egész családot kitaszítják a közösségből.
Most térjünk át arra, hogy mi is ez az eljárás! Tényleg származik előnye ebből bárkinek is? Milyen fizikális fájdalommal jár a csonkítás, és hogyan élik ezt meg a nők?
A csonkítás folyamata rendkívül fájdalmas és traumatikus elemekkel van tele. Kihat a lelki és egészségügyi állapotra egyaránt. Legtöbbször a lánygyermekek 10-11. életévük betöltésekor esnek át ezen a beavatkozáson. Ennek 4 változata van:
- A legenyhébb, amikor a csikló hegyét metszik le.
- A második, amikor a csiklót és szeméremajkat teljesen kivágják.
- A harmadik típusnak van egy különleges elnevezése, amelyet „fáraó körülmetélésnek” neveznek. Akit így metélnek körül, a legfájdalmasabb folyamaton megy keresztül. Ekkor a nők elveszítik nagy- és kisajkaikat, csiklójukat, összevarrják hüvelynyílásukat úgy, hogy csak egy gyufafejnyi lyukat hagynak a vizelet és a menstruáció távozására. Bevarrás esetén a felnyitást a nászéjszakán végzik el.
- A negyedik kategóriát „egyéb” eljárásnak nevezik, amikor vágást, bevágást, átszúrást végeznek.
A fenti folyamatokban közös, hogy idősebb bábák végzik az eljárást, érzéstelenítés és higiéniás körülmények nélkül, egy penge vagy üvegdarab segítségével, a gyermeket lefogva.
Legtöbb esetben a megcsonkított lányok számos fertőzést kapnak, hiszen a nyílt, vérzett sebüket nem megfelelő módon kezelik. Sajnos olyanok is vannak, akik belehalnak. Akik túlélik, azoknak hüvely- és méhfertőzés, ciszták és tályogok kialakulása, menstruációs zavarok és fájdalmas közösülés, szülés marad. Ezzel párosul az, hogy a csonkításon végigment nők egész életen át hordozzák lelki sebeiket.
Azok, akik elhagyták közösségeiket, és bevándoroltak más országokba, arról számolnak be, hogy nem tartják magukat igazi nőnek. Idegenkednek testüktől, úgy érzik, valamitől megfosztották őket. A legnagyobb problémát az okozza még, hogy a csonkítás tabutéma. Nem szabad beszélni róla, még a közeli családtagokkal sem. Így az „áldozatok” egyedül maradnak teljesen lelki megpróbáltatásaikkal.
Hiába a nemzetközi segítség, a csonkítás mellett szóló évezredes hagyományokkal nem könnyű felvenni a harcot. Ameddig ez a jelenség tabunak számít a csonkított nők közvetett és közvetlen környezetében, addig sajnos nem fog változás történni. A legfontosabb az lenne, hogy belássák, a nővé válás nem kiváltság, hanem az élet természetes velejárója. Ezek a kegyetlen szertartások pedig nem erről szólnak, hanem épp fordítva, a nőiességtől való megfosztottságot jelképezik.
A kép forrása: