Még el sem múlt a karácsonyi ajándékozás láza, máris itt kopog az ősmagyar szent, Valentin, akinek napján – se előtte, se utána! – feltör a szerelmesekben a szenvedély, melyet értékesnél értékesebb, csöppet sem közhelyes szerelmi zálogok vásárlásával akarnak bizonyítani. Kinek? Maguknak? A szerelmüknek? A világnak?
Idén még eszembe sem jutott a szerelmesek napja, amikor egy szingli barátnőm már előre jelezte, hogy szerinte a Valentin-nap „monnyon le”. Egyedülállóként ez a nap külön átok, mintha például egy harmincas nőnek ott mélyen nem fájna eléggé a társadalom összes más utalása – lásd többek között: „single supplement” szervezett utazásokon. Február elejétől a közepéig minden arra emlékezteti, hogy hiányzik az életéből az a valaki. Engem régebben akkor is megviselt ez az időszak, amikor ugyan szingli voltam, de nem vágytam társra. Rosszulesett, hogy a csapból olyasmi folyt, aminek nem lehettem részese. Ilyenkor ugyanis az egyedülálló kívülálló.
Anna, egy sok éve házas nő, más okból mondatná le Valentint. Szerinte a szerelem nem időzíthető, nem parancsra lép működésbe, és főleg nem csak egy napon a 365-ből. „Tehernek érzem, hogy kötelező az ajándékvásárlás, és másnaptól kezdve munkahelyen, lakóparkban, gyakorlatilag szinte bárhol az emberek (különösen a nők) túlharsogják egymást, hogy ki kapott nagyobb ajándékot, ergó kit szeret jobban a párja. Az mondjuk meg sem fordul a fejükben, hogy a túlzottan nagy ajándék lehet személytelen (ha drága, biztosan tetszeni fog, de amúgy fogalmam nincs, hogy minek örülne – így a férfi), sőt, bűntudat jele is.”
A szerelmesek napja minden évben Szent Bálint püspök kivégzésének feltételezett dátumára esik. Ő a jegyesek és fiatal házasok védőszentjeként vonult be a köztudatba, de kíváncsi vagyok, mennyire lenne büszke a neve alatt futtatott, devalválódott szerelemünnepre. Az idegennyelvi közvetlen átvételnek köszönhetően ráadásul irtó snassz az eredetileg használt, magyar nevét a szánkra venni. Már várom, hogy mikor jelennek meg a Velöntájn-feliratú szíves lufik.
Az ókori Rómában különböző, valóban a szerelemhez, szexualitáshoz, termékenységhez kapcsolható ünnepeket tartottak (ilyen a Lupercalia), ám azok a hagyományok teljesen idegenek a mai ajándékozósditól. Az akkori termékenységi rítusok, például a megtisztító verés ma elképzelhetetlen volna.
Február 14-e tekintetében a világ különböző pontjain többféle, az angolszász hagyomány átvételénél izgalmasabb szokás is dívik. Finnországban ez a barátság napja: a finnek ilyenkor nem a szerelmüket, hanem barátaikat ajándékozzák meg apró figyelmességgel, képeslappal, csokival. Állítólag nincs is olyan tömeghisztéria hangulata.
Japánban ezen a napon a nők ajándékozzák meg – lehetőleg saját készítésű csokival – szerelmüket, férfi barátaikat, munkatársaikat, hogy egy hónap múlva azok fehér csokoládéval viszonozhassák a gesztust.
Itthon meg már pár napja ajándékkuponok, rózsaszínű képeslapok, plüssök és társaik lepik el a mindennapjainkat, hype-olunk rendületlenül. Vajon Levél helyett Hervay Gizellával üzen még egyáltalán valaki igaz szerelmet? S ebben a sekélyes, zavaros tengerben hánykolódva „ki viszi át fogában tartva a Szerelmet a túlsó partra?” (Nagy László)
A képek forrása:
http://www.flickr.com/photos/22280677@N07/2200535417/sizes/z/in/photostream/
http://www.flickr.com/photos/camdiluv/4373811197/sizes/z/in/photostream/