Szilvi: 44 éves anya, háziasszony és dolgozó nő vagyok. Több mint húsz évig cipeltem 120kg felesleget, ami pokollá tette az életem. Jelenleg 65kg vagyok és szárnyalok. Lenéztek, megaláztak, ujjakkal mutogattak rám, miközben nevettek, már nem voltam nő sem más egyéb, nem volt értelme az életnek. Most már van önbizalmam és büszkén megyek, mert érzem, hogy élek. Végre nő vagyok és boldog. Célom, hogy segítsek a hozzám hasonlóknak és ne kelljen átélniük hasonló helyzeteket.

Értem én, hogy hatalmas volt a túlsúly, de mi vett rá arra, hogy változtass? Mi volt az a pillanat vagy hatás, ami miatt léptél? 

Az egyik pillanat az volt, amikor pánikrohammal vitt a mentő, és azon agyaltam, hogy mi lesz, ha egyszer nem bírnak el, mi lesz, ha a súlyom miatt nem tudnak ellátni? Rettegtem, és egyben hatalmas szégyent is éreztem. Nagy lökést adott az is, hogy megszűnőben volt a munkahelyem, és tudtam, hogy egy másik helyen ezzel a hatalmas súlyfelesleggel semmi esélyem, mert, ha fel is vesznek, nem tudok nyolc órán keresztül állni. Képtelen lettem volna rá. Ami még lökött az elhatározáson, az az emberek szánalmas, lenéző tekintetei, amik úgy beleivódnak az emberbe, és úgy a földbe döngölnek napról napra, hogy már a házat sem akarod elhagyni, csak ne kelljen velük szembekerülni. Viszont a legmeghatározóbb hatás az a gyermekem volt. Ő mindig támogatott, és amikor a szemébe néztem a kórházban, láttam a félelmet, aggódást, hogy elveszíthet, miközben a könnyeivel küzdött, na, az volt a pont. 

Hogy indult a felfele gyarapodás? Szerinted mit csináltál rosszul? Illetve ma már tudod, mit tennél másképpen?

Gyermeket szerettünk volna, de sajnos nem ment könnyen. Több mint egy évig kaptam hormoninjekciókat, gyógyszereket, és műtöttek is. Ekkor indult meg a súlygyarapodás. Házasságkötés után a férjem szüleinél laktunk. Nem voltak ők rossz emberek, de hatalmas volt a generációs különbség. Igazából éveken át alkalmazkodni több emberhez is, elég megterhelő lelkiekben. Nem éreztem azt, hogy otthon lennék. Őrlődtem magamban hosszú évekig. Ennek a böjtje lett a pánikbetegség, ami újabb gyógyszerezést jelentett és újabb kilókat. Odáig jutottam, hogy már sehová nem mentem, mindent ülve csináltam. Szó szerint mindent. Begubóztam a négy fal közé. Mindenkit magam elé toltam, és csak épp magammal nem törődtem. Ma már tudom, hogy rosszul tettem. Ki kellett volna állnom magamért és minden konfliktust megbeszélni, megoldani valahogy. Nem lett volna szabad teljesen feladni önmagam, és ami a mozgást illeti, na, azt végképp nem lett volna szabad. Talán, ha nem zárkózom be a négy fal közé önmagam sajnálva, és erősebb lettem volna lélekben is, illetve, ha valaki kiállt volna mellettem, máshogy alakult volna.

Amikor érezted, hogy változtatni akarsz, ki segített az első lépésekben?

A lányom. Ő a legnagyobb támaszom. Sokszor próbáltam lefogyni. Csodadiéták, csodabogyók stb. Fogytam is, de a folyamatos őrlődés és önbizalomhiány mindig visszarántott. Aztán egyszer hallottam a gyomor bypass műtétről, de mivel nagyon drága volt, le is mondtam róla. Nem zabáltam, nem nassolgattam folyton, de nem is mozogtam. Igazi segítséget nem kaptam, mármint orvosit. Kerestem dietetikusokat, akik kezembe nyomtak egy kalóriatáblázatot, majd utamra bocsájtottak, de azt, hogy hogyan táplálkozzak helyesen, arra nem kaptam választ sosem, bárhová is mentem. Mivel már tudtam, hogy meg fog szűnni a munkahelyem, és ahogy közeledett a napja, egyre jobban aggódtam, akkor kezdett a párom is támogatni. Ő is érezte, hogy nem fogom tudni máshol megállni a helyem ezzel a súllyal.

Mik voltak a főbb állomásai az életmódváltásnak?

Az első az elhatározás volt. 22 év után szűnt meg a munkahelyem, ami után annyi végkielégítést kaptam, hogy az áhított gyomor bypass műtétet fedezte, így belevágtam. A lányomon és a férjemen kívül más nem igazán támogatta az ötletet, mert egyáltalán nem veszélytelen műtét, pláne 180 kg-osan, de túléltem, és éltem a műtét adta eséllyel. Mivel hatalmas volt a súly az elején még nem igazán sportoltam. Az étkezésem hatalmas változáson ment át. Napi szinten 400–500 kalórián éltem. 2 hónapig csak folyékony táplálékot vettem magamhoz, majd 1 hónapig pépeset, és csak utána álltam lassan vissza a szilárd ételekre. Szigorúan betartottam mindent, amit kellett. Kiiktattam a lisztet, a cukrot, a pékárut, és szinte húst ettem hússal, amihez sajtot és némi zöldséget tettem. Voltak hullámvölgyek. Sokszor hánytam, gyenge voltam, csomókban hullott a hajam, fájtak az ízületeim stb., de nem adtam fel. Elkezdtem sétálni, túrázni napi szinten, egyre többet és többet, majd szobakerékpárra is felpattantam. Ahogy olvadtak a kilók, úgy élveztem már a mozgást is. 90 kg-nál éreztem azt, hogy nem elég már a séta. Úgy éreztem, hogy repülni tudnék, így elkezdtem futni. Több mint húsz éve nem futottam! És ment! Az érzés leírhatatlan. 

Hogyan és mennyi idő alatt változtál át? 

A műtéttől számítva 1,5 év alatt adtam le 120 kg-ot. Ami változott, az az étkezési szokásom. Napi ötször eszem 150 gr-ot. Mindig kimérem az adagot, és vezetem is, hogy mit eszem, és mennyi szénhidrátot, zsírt, fehérjét és kalóriát tartalmaz. Jelenleg napi 1000–1500 kalóriát eszem egy nap, ami kevés a sok mozgás mellett, de jelenleg nem megy ennél több. Mindennap előre megtervezem a másnapi étkezésem, és be is dobozolom, így kevés az esély arra, hogy olyat egyek, amit nem kellene. Megváltoztattam a főzési szokásaimat is. Lecseréltem az egyszerű szénhidrátokat lassan felszívódó szénhidrátokra. Igyekszem tanulni a helyes táplálkozást, és ezért különböző képzéseket is elvégeztem ezzel kapcsolatban. A mozgás volt az, ami még nagyon sokat segített a változásban.

Az elején nagyon nehéz volt, de ma már könnyedén megy. Heti 3x tekerek 2 órát a szobakerékpáron, 5x futok, általában 5-10 km-t, amikor a munkabeosztásom engedi, akkor bokszedzésre megyek, és most kezdtem el barátkozni a step paddal is.

Majdnem elfelejtettem. Így 44 éves fejjel megvettem életem első kerékpárját. Életem lett a mozgás, amit két éve még nem is reméltem volna. Így 65 kg-mal az élet sokkal könnyebb. Végre ÉLEK! 

Inspirálsz másokat? Láttam, hogy létrehoztál egy segítő csoportot? Nagy a mozgás? 

Igyekszem másokat motiválni. Sokszor posztolok előtte-utána fotókat. Úgy gondolom, ha már egy ember is erőt kap a változáshoz, már megérte kitenni a képet. Létrehoztam egy csoportot azzal a céllal, hogy segítsük és motiváljuk egymást. Még nem olyan régi, de szépen gyarapodunk, és elég jók a visszajelzések, aminek nagyon örülök. Sokan léptek már a változás útjára, csak nem merik még vállalni mások előtt, pedig ezért van a csoport, hogy egymásból erőt merítsünk. Viszont, amikor nagy örömmel megkeresnek, hogy milyen jól haladnak, én mérhetetlenül büszke vagyok rájuk. Emlékeztetnek az én küzdelmemre. Úgyhogy tudom, min mennek át, és mennyi munka van benne. Hatalmas erő és akarat kell hozzá! Ezt egy olyan ember, aki sosem volt túlsúlyos, soha nem fogja megérteni és átérezni. Igyekszem kicsit mozgásra is bírni a tagokat, ezért októbertől minden hónapban szervezek egy túrát, amit egybekötök egy jótékonysági adománygyűjtéssel, így megmozgatjuk magunkat, friss levegőn is vagyunk, és másoknak is segítünk. Bárkit szívesen látunk a túrán, aki csatlakozni szeretne, mert egy igazán jó hangulatú kis csapat – és persze a csoportban is. A csoport szépen gyarapodik, és elég különbözőek vagyunk, de pont ez a jó, mert több szempontból látjuk a dolgokat. 

Tetszik az új Szilvi? 

Hogy tetszik-e? Imádom! Élek! Van életem! Végre nőnek érzem magam. Már belenézek a kirakatüvegbe, anélkül, hogy undort éreznék. Nem szégyenkezem az utcán, mint régen, és a mosolyom is szívből jön, és nem csak egy álca, amit arra használtam, hogy leplezzem, milyen boldogtalan vagyok. Mert nem igaz az, hogy a kövér emberek boldogok. Én nem voltam az. Most olyan könnyű minden. Oly sok mindenből maradtam ki a súlyom miatt. Én szívből kívánom mindenkinek, hogy ne kelljen így élnie senkinek. A túlsúly nem jó. Szóval, csak biztatni tudom a hasonló helyzetben lévőket, hogy van kiút. Nem könnyű, hatalmas harc, de meg lehet csinálni. Nem kell megvárni a 180 kg-ot. 

Én ez vagyok:

Szeretném, ha az emberek másképp tekintenének a túlsúlyos emberekre: segítenék, és támogatnák őket.

Szilvi csoportja: Változni sosem késő