29 éves vagyok, és az első balettórámtól az utolsóig, az első munkahelyemtől az utolsóig és az első álmomtól az utolsóig mind-mind a lehetetlen kategóriába esett és esik továbbra is esetlenül egymásnak.

Egy idő után ez a lehetetlen szó elkezdett foglakoztatni. Ki szerint lehetetlen? Ki határozza meg, hogy ez vagy az lehetetlen? Miért engedem, hogy valaki meghatározza, hogy mi a lehetetlen? Egyáltalán: már maga a szó szíve is azt ordítja, hogy lehet(etlen), s az -etlen pedig amúgy sem jelent semmit.

Önmarcangolás, meditálás, életösszegzés. Nem tudom, hányszor játszódott le ez a triumvirátusi életkép.

Emlékszem, egy kora őszi reggel volt, ami nem akart elindulni, és én csak ültem a 2 számmal nagyobb pizsamámban párnák és paplanok között, szorosan ölelve a fejem nagyságú kávésbögrét (amiben általában egy eszpresszónyi kávé ha van, de néha a méret igenis lényeg), és csak néztem, néztem, ahogy a fény önmagával fogócskát játszik a falon. Én is épp így fogócskáztam önmagammal: végtelenül és megunhatatlanul.

A kép nem éppen idilli, legfőképp, ha tudjuk, hogy hétfő reggel 10 órát írunk.

Hétő. Reggel. 10 óra.

Mindenki kapkodva szalad a munkahelyére, kezében az iPhone, vállán az aktatáska, lábain magassarkú, testén kiskosztüm. Hivatalos névjegy, még hivatalosabb titulus. A „valaki vagyok” jóleső egosimogatása. Ez már egy sokkal idilibb kép, nem igaz?

Idézzük fel újra a a pizsama-kávé csendes duóját, majd a kiskosztüm-iPhone hangos salsáját. Azt hiszem, sejted már, miért is ültem ott az ágyon hétfő reggel 10 órakor.

Már 2 hónapja nem volt munkám. Felmondtam. Dühből, dacból, értékrendből, vagy inkább értékrendért. A munkanélküliség a tetőfokon, lehetőségek a piac rejtett dobozaiban. De én mégis léptem, mert noha semmi mást nem tudtam, kivételesen a szívem és agyam egyet dobolt: lépned kell, tehetelen vagy!

Ott ültem egy újabb lehetetlen életszakasz lehetetlenül lehetetlen pillanatában. Irritáló csend és a még irritálóbb „valaki vagyok” cipők ütemes kopogásának behallatszó echója.

Hogyan tovább? Mi lesz velem? Mit szólnak majd a többiek? A szüleim, a barátaim s ami még fontosabb: a rosszakaróim? Mert legszebb öröm a káröröm, ezt már az óvódában is megtanuljuk.

Papírzsepi, depis zene és még a nap sem süt. Hogyan is sütne, hiszen Belgiumban vagyunk, ahol a medvék szinte egy éven keresztül álmodhatnának téli álmot. Ahol az ősz egyenlő a krónikus D-vitamin-hiánnyal, s mint tudjuk, ez csakis krónikus rosszkedvhez vagy klinikai nevén: depresszióhoz vezethet.

Már láttam is Óz Dorothyjának sárga köves útjait átszíneződni az én személyes szürke köves utamra, mely a fény helyett az alagút mélységeibe vezet. Még egy papírzsepi.

Nem emlékszem, hány zsebkendő fogytott el, nem emlékszem, hány elkezdettt, majd megszakított meditációs mélylégzés hagyta el a tüdőmet, s arra sem emlékszem, hogy a pizsama-kévá duó mikor unta el magát annyira, hogy szeptember 20-án végül felüljek egy szárnyakat kapott acélszerkezetre, és lehetetlen álmokat kergetve egészen New Yorkig repüljek.

Ma, 5 héttel később a lehetetlen szó újra elkezdett foglalkoztatni. Ki szerint lehetetlen? Ki határozza meg, hogy ez lehetetlen? Miért engedem, hogy valaki meghatározza, hogy mi a lehetetlen?

A válaszom pedig nem más, minthogy semmi sem lehetetlen, csak te vagy tehetetlen!

Folyt.köv

Gulyás Virág

http://grassisalwaysgreener.net/