Volt egy duci osztálytársam, aki mindig kereste az alkalmat, hogy belém kössön. Egyszer egy ollóval fenyegetőzve szorított a falhoz. Már nem is emlékszem, mit mondott, vagy pontosan miért tette. Persze én sem hagytam azért magam, de sosem akartam volna megbántani csak úgy, minden ok nélkül. Valószínűleg ő ezt magában egész másképp láthatta, mert még az anyukáját is rám uszította, majd a környezetét és az osztályfőnököt is meggyőzte arról, hogy ő az áldozat, én pedig a bűnbak. Hiába tudtam, hogy nincsen igaza, bántott a dolog. Az igazságtalanság mindig fáj, persze az én történetem banálisan hangzik a mártírok halála mellett.

1952. július 8. Budapest

Amint megpillantottam velem szemben a 3 kék bőrkabátos férfit határozott, kemény léptekkel közeledni felém az utcán, már tudtam: beteljesedik a sorsom. Értem jöttek. Szinte a szemük sem rebbent. Megragadtak, aztán elhurcoltak, és bedobtak egy sötét zárkába. De nyugodt volt a szívem, nem féltem. Mintha egész életemben erre a pillanatra készültem volna.
Ekkor már jó ideje illegalitásban éltem Kiss Istvánként, álbajuszt viseltem, és a Persil-gyárban dolgoztam mint szakmunkás, de egy pillanatig sem felejtettem el, hogy ki vagyok valójában. Ugyanúgy neveltem, tanítottam a fiatalokat a gyárban is, mint korábban a Klarisszeumban.

Miután 1950-ben betiltották a szalézi rendet, aztán később a Katolikus Iparos- és Munkásifjak Országos Egyesületét is, csak titokban gyűlhettünk össze a fiatalokkal, hogy Krisztusról beszélgessünk. Jól emlékszem a csoportból Zana Albertre is, ávós őrmester volt. Mindig egyenruhában jelent meg az összejöveteleken, ezért eleinte gyanakvással fogadtuk. De később már vele együtt sokszorosítottuk az illegális röpiratokat a Klarisszuem nyomdájában.

Terjesztettük a hitet, hiszen nem hagyhattam, hogy a fiatalokból kiöljék a szeretet, a hit és a múlt gyökereit. Tudtam, Isten pontosan erre a szolgálatra teremtett: hogy a legsötétebb órákban szorítsam a fiatalok kezét, és bátorítsam őket Krisztus szavaival. Azonban egy olyan rendszerrel álltunk szemben, melynek minden eszköze megvolt ahhoz, hogy elpusztítson minket, és nem is tétovázott, amikor eljött az ideje. Tisztában voltam azzal, hogy kockára teszem az életemet, és a fiatalokét is, hiszen bármelyik percben leleplezhetnek és halálra kínozhatnak bennünket. Csak idő és kegyelem kérdése volt, hogy mikor. De nem féltem, nem menekültem. Világos volt Isten szándéka attól a naptól kezdve, hogy visszafordultam a határnál: itthon kell maradnom, megmutatni a fiataloknak, hogyan lehet hittel, lélekkel harcolni az igazságtalanság ellen. Lélekkel, mert azt nem ölhetik meg benned.

Pedig Ádám László püspök mindent előkészíttetett a szökésemhez, még embercsempészt is talált, aki átvitt volna Kanadába vagy Olaszországba. Nem jött volna utánam senki. Békességben, nyugalomban tölthettem volna a hátralévő életemet. Azt hiszem, nem lettem volna képes megbocsátani magamnak, hogy magára hagytam a gyermekeimet, a saját nemzetem egyetlen reményeit. Mit ért volna az életem odaát? Nem oda szólt a sorsom. Nem lettem volna boldog soha.

Rábíztam magamat Istenre, alakuljon minden az ő akarata szerint. Tudtam, hogy mindaddig őrizni fog, amíg szükség lesz rám. Így is lett.

Nem a véletlenek sora vagy az ávósok ravaszsága vezetett az elfogásomhoz: nem Hajnalka tanítványom vagy Zana vallomása, és nem is szüleim nekem címzett levele leplezett le, hanem az isteni gondviselés rendezte úgy, hogy bebizonyítsam, mekkora hit és szeretet él bennem.

Sándor István szalézi szerzetest szombaton avatták boldoggá a Szent István-bazilikában. A vértanút 1953 júliusában bűnösnek találták a demokratikus államrend megdöntésére tett kísérletben. A büntetése: akasztófa általi halál volt. Igazságtalan, kegyetlen rendszer áldozata volt, amely az életét ugyan elvehette, de az ő feddhetetlensége Isten előtt sosem kérdőjeleződött meg. Ezért aztán elfogadta az ítéletet, nem zúgolódott, és nem is szökött meg sorsa elől. Ebben rejlett mártírsága.