A „sógoroknál” sem töltötte azonban tétlenül az időt, hogy mivel is foglalatoskodott pontosan, és hogyan készül a közelgő visszatérésére, sok egyéb mellett ezekről is készségesen mesélt a Lexi olvasóinak.

Lexi: Eredetileg szociálpedagógusként diplomázott. Hogyan és mikor került a média világába?

Bánhidi Lilla: Mindig is két szerelmem volt, ha munkáról, hivatásról volt szó: az egyik a szociális munka, a másik pedig a rádiózás. Sokáig valójában nem tudtam, mit is jelent a rádiózás, inkább egy érzésre vágytam, hogy reggel én mondhassam a rádióban az álmos, ébredező hallgatóknak, hogy: ,,jó reggelt!”. Az egész nekem egy kicsit olyan volt, mint egy álom: ahogy befejeztem a szociális tanulmányaimat a főiskolán, egy miskolci alapítványnál helyezkedtem el, de éreztem, valami még hiányzik az életemből. Akkor hallottam, hogy egy induló miskolci rádió riportereket keres. Jelentkeztem, és a próbahét után maradhattam. Rengeteget tanultam a nálam tapasztaltabb, már rutinnal rendelkező kollégáktól. Emlékszem, egy mindössze négysoros hírért egész nap telefonálgattam, nyomoztam. Ennek ellenére nagyon büszke voltam magamra, amikor élő adásban is meghallottam azt a néhány mondatot: igen, ezt én csináltam!

Lexi: Emlékszik még az első, saját maga által készített interjúra?

B.L.: A legelső interjúmra természetesen emlékszem, egy egyetem rektorával készítettem, és annyira izgultam, hogy még a szememben is a szívdobogásomat éreztem. Amikor vége lett a felvételnek, kijöttem a stúdióból, a kollégák már vártak és köszöntöttek, mert átestem a rádiós tűzkeresztségen. Mit mondjak, nagyon jó érzés volt.

Lexi: Ezek szerint elkötelezte magát a média világával?

B.L.: Mindenképpen. Amikor már némi jártasságot szereztem a rádiózásban, elkezdett érdekelni, milyen lehet, ha a riportokat további plusz információs tartalommal, képekkel is kiegészítjük. Több helyi televízióban is dolgoztam riporterként, illetve műsorvezetőként, majd ezt követően kerültem az országos televíziókhoz.

Lexi: A médiában végzett munkájában mennyire segítette, hogy felsőfokú szociális végzettséggel rendelkezik, és ebből adódóan képes mindenféle habitusú emberrel szót érteni?

B.L.: Mindig is nagyon sokat segített. Nem csak a munkámban, a magánéletben is. Persze nehéz körülmények között élő, bajban lévő embereket könnyebb úgy megszólítani, ha megtanultad, hogy mit jelent egy-egy krízisidőszak vagy trauma, és annak milyen lelki, illetve fizikai fázisai vannak. Ez mindenképpen ad egyfajta biztonságot. Riporterként viszont a riporteri munkára kell figyelni, arra, hogy egy konkrét embert, egy adott helyzetet a lehető legpontosabban be tudjak mutatni, és még véletlenül se esettanulmányt készítsek, hanem a lényegre próbáljak rávilágítani, hiszen a nézők erre kíváncsiak.

Lexi: Mikor került az RTL Klubhoz?

B.L.: Lassan hat éve dolgozom az RTL Klubnál. Nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy akkor jelentkeztem, amikor éppen a híradóhoz kerestek riportereket, ez ugyanis az egyik legnézettebb híradó az országban, ide nagyon nehéz bekerülni.

Lexi: Egy országos lefedettségű kereskedelmi televízió esetében a nézők szinte kizárólag csak a felszínt látják. Mennyire volt megterhelő és stresszes a mindennapos készenlét, az állandó ugrásra kész állapot ebben az elképesztő hírversenyben? Hogyan alakult ”száguldó riporterként” a munkabeosztása?

B.L.: A szép és kulturált megjelenés, az érthető, frappáns riportok mögött rengeteg munka van. Aki riporterként dolgozik, megszokja az állandó készültséget. A hírekben élünk, ezért mindig tudnunk kell, mi történt és történik az országban, a nagyvilágban, és a saját szakterületünkön. Ezért nemcsak akkor dolgozunk, ha éppen riportot készítünk, hanem a televízión kívül is. Folyamatosan újabb és újabb témákat kutatunk, törvényeket, jogszabályokat bújunk, és persze kapcsolatokat építünk, hiszen ez a munkánk velejárója. Ha történik valami fontos, akkor akár éjszaka vagy hajnalban is forgatunk. Ha viccesen akarok fogalmazni, akkor azt mondom, elővételben ritkán veszünk színházjegyet.

Lexi: Általában mekkora stábbal dolgozott a tudósítások készítésekor?

B.L.: Volt, hogy három, de előfordult olyan is, hogy csak egy kolléga volt velem. Akármekkora is a stáb, a forgatások szinte mindig jó hangulatúak, odafigyelünk egymásra, megbeszéljük a témát, és együtt találjuk ki, hogyan mutassuk azt be.

Lexi: Felettébb dekoratív, szemrevaló, csinos nőként mennyire volt „kitalálva és felépítve” a személyisége, az imázsa, azaz a képernyőn való megjelenését, öltözködését, stílusát mennyiben befolyásolták stylistok és egyéb szakemberek?

B.L.: Minden szerkesztőségben mások a kialakult normák, de az öltözködésre mindenhol kényesen odafigyelnek. Fedetlen vállal, rövid szoknyában vagy akár térdnadrágban még nyáron sem engedik ki a riportereket forgatni. Nem egy olyan szerkesztőségben dolgoztam, ahol a reggeli értekezletről több kollégát hazaküldtek átöltözni. Tehát ezt nagyon szigorúan veszik. A stílus tekintetében már megengedőbbek. Aki képernyőn van, annak azért számolnia kell azzal, hogy a frizuráját, a sminkjét is igazíthatják egy kicsit a csatorna stílusához vagy a munkája komolyságához.

Lexi: A munkáján kívül mennyire érezte a népszerűséget? Felismerték például az utcán?

B.L.: Ezen nagyon le lehet mérni, hogy mennyien néznek egy híradót. Korábban is felismertek néha, de mióta az egyik legnézettebb híradónál dolgozom, rengetegen megismernek az utcán. Megállítanak, sőt megesett velem olyan is, hogy közös fotót kértek. Azon, bevallom, megdöbbentem, hogy még itt, az osztrák-német határon, a nyelviskolában is megismert minden magyar csoporttársam, nem kellett nekik bemutatkoznom, amikor Ausztriába jöttem feltöltődni.

Lexi: Hónapok óta Ausztriában él. Ott mivel foglalkozik, és egyáltalán mi az oka az „önkéntes száműzetésének”? Pihenés, netán regenerálódás?

B.L.: A párom itt él, és már nehezen bírtuk a kétlakiságot, ráadásul bennem is egyre nőtt a vágy a tanulásra, hogy továbbfejlesszem és képezzem magam. Szerencsére az RTL Klubnál nagyon családias a légkör, tudunk egymás életéről, így kaptam fél év tanulmányi szabadságot, és kiköltöztem. Időm nagy részében nyelvet tanultam, és régi szenvedélyemet, az argentin tangót gyakoroltam. Persze itt is forgattam már egy női szervezetnek, a „One Billion Rising” elnevezésű megmozdulás egyik németországi állomásán készítettem egy rövidfilmet. Nem tagadom, nagyon örültem a felkérésnek, és büszkeséggel töltött el, hogy sikerült ezt a feladatot is megoldanom.

Lexi:  Tervezi a visszatérését a képernyőre?

B.L.: Természetesen, már csak pár nap és folytatom a riporteri munkámat. Már nagyon várom, hogy újból mikrofont vehessek a kezembe, és ismét együtt dolgozhassak a kollégáimmal.

Lexi: Mi az, ami szakmai kihívást jelent még önnek a pályáján?

B.L.: Nagy öröm és megtiszteltetés ért a közelmúltban. Már korábban is meghívtak előadást tartani, de most igazán komoly feladat talált rám. Felkértek, hogy legyek tagja egy oktatói csapatnak az Eötvös Loránd Tudományegyetemen. Neves szakemberekkel együtt azon dolgozunk, hogy nem kommunikációs szakos hallgatók is megismerjék a média világát, és megtanulják, hogyan tudnak bekerülni a hírekbe. Izgalmas kihívás, ebben biztos vagyok.