„Érdekes lenne úgy megkerülni a Földet, hogy pusztán az ismeretségre építünk. Például Magyarországról indulva keresni egy ismerőst, aki ismer valakit Szerbiában, aki pedig ismer valakit Montenegróban, akinek van egy barátja Albániában, és így tovább…..”

Varga Péter blogja

15. nap Útban Montenegró felé –no money

Még az éjjel átléptük a szerb határt és elkezdtünk stoppolni a határállomás közelében, ahol még volt közvilágítás. Párszáz méter után belebotlottunk két úriemberbe és némi magyarázkodás után már autóban ülve közeledtünk az állomáshoz. Jótevőnk, egy nyugdíjazott halszállítmány-ellenőr nem elégedett meg azzal, hogy elvitt egy darabon. Addig kérdezősködött a barátainál egy közeli aluban, míg kézbe nem kapott egy kulcsot, ami egy folyóparti panzió ajtaját nyitotta. Később, néhány kisebb fuvar után egy taxi-jelzésű, özönvíz előtti autó állt meg a Podgorice-táblánk láttán. Ketten ültek benne. Mondtuk, mutattuk, hogy "no money", mire a sofőr legyintve, egyértelműen jelezve, hogy nem gond, felnyitotta a csomagtartót és biztatott, hogy dobjuk be a cuccainkat. A városba érve a másik utas fizetett és kiszállt. Mi a centrum közelében ugrottunk ki. A kezemet nyújtottam köszönetünk jeléül a sofőrnek, mire ő pénzt kezdett el követelni. Hiába magyaráztunk neki, csak tovább erősködött és elővette a telefonját, hogy hívja a rendőrséget. "Hívja csak!"- mondtuk végül és felpakolva elindultunk a part felé. Legközelebb nem szállunk be taxi-feliratú autóba, akármit magyaráz is a sofőr.

16. nap Ádámok és Évák

Párórás alvás után a teraszt uraló kis lugas árnyékot adó védelmében pakolásztunk, mikor egy kedvesen mosolygó, idősebb asszony jelent meg kávéval és némi reggelivel. Pénzt nem fogadott el, csak megkért, hogy írjunk róla, a helyről pár sort neki németül egy papírra. Talán ha fél órát stoppolhattuk, mikor egy lány megszólította az épp egy autónál fuvar után érdeklődő Kennethet. Mint kiderült, a barátnőjével ők is egy stoppos úton vannak. A két észt lány meghívott minket, hogy társuljunk hozzájuk és az üveg borukhoz a közeli fák alatt. Kiderült, mindketten újságírást tanulnak. Órák hosszat beszélgettünk boldogságról, Rainbow Gatheringről, Koszovóról, míg némi borfolt miatt a lányok úgy összekaptak, hogy jobbnak láttuk magukra hagyni őket. Pár perc után megállt egy holland kisbusz. Rodrik és Marta Albániába tartottak, de előtte még meg akarták látogatni néhány holland ismerősüket egy közeli faluban. Az ő révükön ismertük meg Albertet, az indonéz származású holland festőt és feleségét, aki nehéz sorsú kamaszok tanításával foglalkozik. Nemrég vásároltak egy kis földet a hegyoldalban, nem messze Ulcinj városától és építettek fel egy kis faházat rá. Egy egész kis holland kolónia alakult ki itt olyan barátokból és családjaikból, akik odahaza is szomszédok és egy kis városka kis utcájában élnek.

17.nap Önkéntes munka

Délután Albert bemutatott Arnenak, holland szomszédjának, aki jobban ismerte a helyieket. Terveink között szerepel egyfajta önkéntes munka vállalása is minél több országban, ahol a helyi emberekkel dolgozhatunk együtt, leshetjük el fortélyaikat, kerülhetünk még közelebb a megértésükhöz. Arne jelezte, hogy megkérdezi ez ügyben a környékbelieket.

18. nap Nem is olyan könnyű önkéntesnek lenni

Ez a nap a munkakeresés jegyében telt el, hiszen Arne nem szolgálhatott jó hírrel. Tehát egyelőre munka nélkül, de jókedvűen köszöntünk el a holland kolóniától. Egy ismerősük vitt be a városba. Bessit felkeresve elmondta, hogy nála kisegítve belekóstolhatnánk a montenegrói turizmus világába, de még ha önkéntesként is dolgoznánk, be kéne jelentenie minket és fizetnie 150 eurót az államnak. Boltról boltra jártunk, míg meg nem ismertünk egy Németországban élő, de szerb származású férfit, aki felajánlotta, hogy 2 óra múlva találkozzunk egy 5 km-re található postánál és ott majd segít munkát találnunk a dinnyeföldeken. Fél óra múlva már egy dinnye- és zöldséges kert mellett birkóztunk egy hatalmas dinnyével. A gazda két okot említett, amiért nem alkalmazhat minket. Az első a már említett hivatalos engedély, a másik pedig a kígyók. Elköszöntünk segítőnktől és a gazdától is és az előbbi útbaigazítása alapján az állítólag fél kilométerre lévő homokos tengerpart felé indultunk.

19.nap csere-bere és fél lábbal már Albániába

Koradélutánig a homokos tengerpartot és a hullámokat élveztük. Szerb hamutálamat hosszas körbekérdezgetés után végül sikerrel cseréltem el egy montenegrói sörmárka logójával díszített pohárra és egy kis karkötőcskére. Rövid stoppolás után, munkatapasztalat nélkül indultunk az albán határ felé. Egy amerikai rendszámú autó állt meg. Albert, némileg eltérve eredeti útvonalától egészen a határállomásig vitt minket. Megköszönve a fuvart és a kedvességét, útleveleinket előkészítve léptünk az albán határőrök "területére".

... Jókedv uralkodott a határon, gond nélkül átjutottunk. Párszáz métert előregyalogoltunk a folyamatosan taxit ajánló, lelkes urak sorai között és elkezdtük a fuvarvadászatot. Épp két, kedves biciklis bácsival próbáltunk kommunikálni, mikor megállt egy kisbusz. Duplán letisztáztuk, hogy stoppolunk, és nem taxit keresünk. Tirana városáig végig hegyek ki sértek, világháborús vasidon zötyögtünk át, dudák éles hangjával kisérve jutottunk át kereszteződéseken.

Egy ifjúsági szálló ajtaja előtt ugrottunk ki az autóból, kihasználva a piros lámpa adta időt. Hamar megegyeztünk a főnökkel, hogy egyikünk a kerti függőágyban alszik, így csak egy ágyért kell fizetnünk.

20-21.nap Tirana a színezett város

Mindkét nap a várost jártuk fáradhatatlanul. A '90-es években művészek tucatjai lettek felkérve, hogy "Szinezzék ki" a város egyhangú tömbházait.  A "meseházak" vonalát olykor új, modern, vagy épp régi, romos házak szakítják meg, ám az épületek állapotától függetlenül, fejlettebb és szegényebb negyedekben egyaránt a földszinteket a kávézók uralják. Párlépésenként sült kukorica illata száll fel a kis grillekről, cigarettát és kisebb csecsebecséket kínáló árusok váltják egymást árnyékos, napos részeken egyaránt. Bármerre jártunk is, mindenhol kedvesen fogadtak, igazítottak útba, hívtak meg teára vagy integettek vissza a házfalra festett, hatalmas fa ágai közötti ablakból.

22.nap Csecsemőszinten kommunikálva

Csak délután kezdtünk el kigyalogolni a fővárosból az Elbasan felé vezető úton. Az albán autóút építés „feje” vitt el egy darabon. 20 km kacskaringós hegyi út után váratlanul bukkan fel a város és egy hatalmas, nagyrészt kihalt gyártelep egy völgyben. A következő fuvarral már elértük Beratot. Egy nagyobb kereszteződésnél álltunk egy lámpa alatt, mikor a szemközti házban lakó, 50-es éveit taposó Barti odajött hozzánk. Nevetett, hogy ilyenkor még fuvarra számítunk és meghívott a házába, ahol feleségével és két kisfiával élt. Közös nyelv híján visszatértünk az alapokhoz a kommunikációban - közel 2 órán át beszélgettünk gügyögve, mint a kisbabák, hangutánzó szavakat használva, ill. rajzolva a kis asztallap körül, melyet kávéscsészék, gyümölcslevek, cukorkák varázsoltak háromdimenzióssá.

23.nap Utánam srácok!

A városból kifele menet gyerekek, kamaszok csapódtak hozzánk. Egyikükkel jobban összeismerkedtünk és a következő napokat vele, ill. az ő vezetése alatt töltöttük. Zim egy 17 éves, vékony testalkatú fiú. A várostól messzebb már csak ő és egy barátja, Mateo ki sért minket. Úgy döntöttünk, ott maradunk éjszakára. Zim is társult kis sátoros csapatunkhoz. Elkísértük a folyón kőrakásokkal csapdába csalt halakért és néhány, a kövek között fogott békával kiegészítve vacsorát készítettünk. Éjjelbe nyúlóan beszélgettünk a tűz mellett.

… Elmesélte, hogy már egy éve nem látta a barátnőjét, aki ugyan albán születésű, de Görögországban él. Zim elvágyott Albániából, mely ország szerinte „halott”. Ezért még idén pár barátjával át fognak szökni a zöldhatáron görög földre. A 6 napos, hegyeken átvezető út után pedig tovább Olaszországba vagy Norvégiába.

24.nap Kissé nomád az életet

Hátizsákjainkat a bozótosba rejtve Zim és társai vezetésével a folyó mentén felfelé indultunk el, hogy bejárjuk a kanyont. 50-60 méteres mélységben meneteltünk az olykor-olykor összeszűkülő, majd újra kiszélesedő mederben, a fejünk felett csodával határos módon a sziklafalban megkapaszkodó fák és bokrok árnyékában. Néhány km után már 3 kg hallal voltunk gazdagabbak a nyaranta rendszeresen újraépített csapdáknak köszönhetően.

Egy szűkebb szorosban Zim egyszer csak a falra mutatott és barátjával őrült rohanásba kezdett. Odapillantva még épp a látóterembe került az elröppenő kis sólyom. Cipőhöz szokott talpam „finnyásságát” szidva próbáltam tartani az iramot a köves mederben. A madár mintha beszorult volna a kanyonba, ide-oda repdesett ijedten. Egy alacsonyabb manővernél a fiúk által felfröcskölt víz a folyóba kényszeri tette és ez már megpecsételte sorsát. Zim, kezében a madárral, büszkén és boldogan mondta, hogy majd eladja a zsákmányt, de az is lehet, hogy megtartja és magához szoktatja.

25-26. nap Újabb kincsre lelünk

Másnap reggelre a madár elpusztult. Félrehajtva tollazatát, nagyobb sebet találtunk rajta.

A napot Corovodban töltöttük. A tehenek ugyanúgy az utcakép részei, mint az autók, és még egy ilyen kis városkában is egymást érik a kávézók. Ellátogattunk Zim édesanyjához és hosszasan üldögéltünk az ernyők hűvösében. Megismerkedtünk néhány idősebb úrral. Egytől-egyig kalapban, egyik kezükben gyöngysorral játszadozva, a másikban botot tartva ücsörögtek egy asztal körül, ahova minket is áthívtak. „Vezérük” egy 92 éves háborús veterán, néhai tábornok volt, aki megjárta nem csak a 2. világháborút, de a jugoszláviai csatákat is. Nekünk ajándékozta gyöngysorát, mire mi neki adtuk a montenegrói söröspoharunkat. Másnap a gyaloglás bár fárasztó volt és a vizünk gyorsan fogyott, szépséges tájakon vitt keresztül. A gyalogút közepén, épp mikor egy árnyékos részre lehuppanva kapkodtunk levegőért, Zim magától értetődően közölte velünk, hogy igazából nem szerelmes a barátnőjébe, csak a lány teste vonzza. Kínomban már csak nevetni tudtam.

27. nap Búcsú nélkül

A Permetet is átszelő folyó mentén haladtunk tovább nyugatnak, észak-nyugatnak. Fier városába akartunk eljutni, ugyanis azt hallottuk, hogy ott van egy hatalmas, még az elbasani gyártelepnél is nagyobb, rozsdásodó üzem-komplex. Már célunk közelében stoppolva, egy holland rendszámú kisbusz állt meg előttünk. A két srác európai körúton volt.

Zimtől nem tudtunk elköszönni. Hiába kerestük, nem találtuk utolsó permeti napunkon. Megszerettük ezt a nyurga legényt, bizonytalan angolját, makacs, lázadó és őszinte természetét. A fiatalok közötti, koron alapuló hierarchia erősen él még. Bármerre jártunk, a kisebbek ki lettek túrva székből, ha egy idősebb társuk akart leülni közénk. Kinyilvánították nemtetszésüket, de mindig szót fogadtak. Tudták, hogy csak idő kérdése, és ők is urak lesznek.

www.kepesita.org