Egyrészt: tökéletes nincs. Az, akinek tökéletes a kapcsolata, tökéletes az élete: hazudik. Magának vagy a világnak, nem is tudom, melyik a rosszabb. Ez bizony megrázó lehet, ha nem nőttünk ki gyermekkorunk meséiből, ha viszont már érettebbek vagyunk, akkor egyenesen jó hír. Hiszen ha nem létezhet tökéletes, akkor nekem sem kell annak lennem. Nem kell mindennap vasalt ruhában hazavárnom a párom, nem kell tévedhetetlennek lennem a munkámban, összességében nem kell tökéletesen teljesítenem. Nem kell teljesítenem. Lehetek önmagam, teljes bájos tökéletlenségemben.

Másrészt: miközben a tökéletest hajszoljuk, elrugaszkodott elvárásokat fogalmazunk meg magunkban leginkább a (leendő) párunkkal, de önmagunkkal szemben is. Ez semmiképp nem vezethet jóra. 

Kezdjük a férfiakkal, pontosabban a róluk alkotott torz képpel, ami sokkal inkább működőképes a vágyálmok szintjén, mint a valóságban. Ha díszes paripáról álmodtunk, de ahelyett lehurbolt, pöfögő autóval jön értünk az első randira, netalán BKK-n utazik a jelölt, akkor egyértelműen csalódni fogunk. De ki is mondta, hogy a jó pasik csak vadiúj Volvót vezetnek? Nem minden jó pasi vezet, és attól még bőven lehet jó szerető, megbízható társ, és az egyetlen ember a világon, aki mosolyt tud csalni az arcomra, amikor úgy érzem, belém rúgott a világ. Így működik ez minden, a valóságtól elrugaszkodott elvárásunkkal, miszerint nézzen velünk rózsaszín filmeket, vagy kísérjen el bevásárlókörútra (ebbe még én is belefáradok, nem hogy ő!), hallgassa meg, majd véleményezze, hogy miért is vesztünk össze a legjobb barátnőnkkel, és nyugtasson meg, hogy igazunk volt, és Lillának valóban nem lett volna szabad kritizálnia a körömlakkunkat...

Mindeközben rengeteg energiát pazarolunk arra is, hogy megfeleljünk egy képzelt ideálnak. Hajlamosak vagyunk olyan képet alkotni fejünkben a párunk nőideáljáról, aminek köze sincs egy valódi nőhöz, és (csekélyke tapasztalatom szerint) az ő vágyaihoz sem. Természetesen a férfiak vágyai is egyéniek, és legkevésbé sem engedhetem meg magamnak, hogy minősítsem őket, de ezt nem bírom magamban tartani: ha egy pasi valóban azt várja, hogy tökéletes légy, inkább tökéletes mozdulatokkal húzd el a csíkot, de rögtön!

Ha nekünk, nőknek rosszulesik, ha elérhetetlen ideálokkal szemben mi csak másodrangú, de legalább elérhető példányok vagyunk, miért éreznének a férfiak másként? Csak annyit kellene tennünk, hogy a vágyainkat közelítsük a valósághoz, és máris kicsivel könnyebb lenne boldognak lenni egy kapcsolatban. Toporzékolhatunk persze, hogy több törődést, több mélyenszántó beszélgetést szeretnénk, de a nagy hiszti közepette szem elől tévesztjük a szerelmünket. Pont őt, azt a sármos férfit, aki ránk kacsintott a  bárpultnál, aki szépnek látott akkor, amikor sírtunk, akibe tulajdonképpen szerelmesek vagyunk, vagy mi… Szem elől tévesztjük, hogy ő már így is túllépte saját határait értünk, hogy ő tízszer annyi öleléssel kényeztet bennünket, mint bárki mást valaha, hogy neki egyszerűen akkora nehézség kimondani azokat a szavakat, amikkel mi csak úgy dobálózunk, hogy mi azt fel sem foghatjuk, de megpróbálná, csak már nem halljuk a bennünk dübörgő elvárások zajától.

Mindig két emberen áll a vásár. Én sem vagyok benne biztos, hogy azért találtam meg a boldogságot, mert felhagytam az őrült elvárásokkal (azért egy-két csillagot még lehozhatna nekem az égről…), vagy valóban voltam olyan szerencsés, hogy a boldogság türelmesen megtanított erre. Hátravan még néhány lecke, talán egy életre elegendő… Egy olyan életre, amelyben szinte minden nap tartogat egy apró, kellemes élményt, amire nem számítottam, és ami újra eszembe juttatja, hogy szerelmes vagyok.

Nincs a tudomány eszközeivel kifejlesztett receptem a sírig tartó szerelemre, és – amint az talán kiderül abból, hogy megírtam a cikket – nem validálta sír a boldogságot hozó kapcsolatot, tehát a fent vázolt elméletemet sem. Mégis, ha szabad szólnom: Valóság hívja Nőt, Valóság hívja Nőt! Jelentkezz!

Kép forrása: http://www.wallsave.com/wallpaper/1366x768/love-couple-254714.html