M.D.G.: Petrus Ransanus Aragóniai Ferdinánd nápolyi király követeként fordult meg Mátyás udvarában. Egy 1489-ben kapott megbízás alapján készítette el a Magyarok történetének rövid foglalata című művét. Leírásából tudjuk, hogy a magyarokat szarmata leszármazottnak tekintette.

 

K.V.: Ransanus ezzel majdhogynem egyedül áll, hiszen a hunoktól és a szkítáktól szokták a legendák a magyarokat származtatni. Annyiban azonban közel jár az igazsághoz, – és ennyiben a mai tudomány legkorszerűbb álláspontját képviseli –, hogy a szkíták és a szarmaták gyakorlatilag ugyanaz a nép. Nyelvük azonos, vagy igen közel áll, mivel ugyanannak a nyelvnek időben különböző fázisairól van szó. Mind a kettő sztyeppei, nomád, nagyállattartó, tehát az életmódjuk is nagyon hasonló volt.

 

M.D.G.: Azért azt kijelenthetjük, hogy nem tőlük származunk.

 

K.V.: Igen, ez kétségtelen, és az is kétségtelen, hogy a magyarok is sztyeppei népként életmódjukban hasonlítottak a többi sztyeppei néphez.

 

M.D.G.: A szkíták, szarmaták iráni nép voltak, egy időben az ő kultúrájuk domináns volt a sztyeppei vidéken, és minden későbbi „arra járó” nép sok mindent vehetett át tőlük.

 

K.V.: Ez biztos, hogy így van. Jó 1500 évig domináltak a sztyeppén, főleg, ha hozzávesszük az előző fázisokat, a kimmereket, mely a szarmatákkal, szkítákkal valószínűleg közeli rokonságban álló iráni nép volt. Hozzávehetjük az elődeiket, akiknek nem ismerjük a nevét, mint régészeti műveltség beszélünk róluk. Az irániak több ezer éven keresztül voltak a sztyeppe urai, és nagyon erősen befolyásoltak minden olyan népet, akik a későbbiekben ott éltek.

 

M.D.G.: Krisztus előtt 53-ban Crassus a Római Birodalom egyik legnagyobb katonai vereségét szenvedte el. Feljegyezték, hogy a pártus íjászok színleg visszavonultak, majd az őket üldöző rómaiakra újabb nyílzáport küldtek (pártuslövés). Ezt a harcmodort a magyarokról is feljegyezték. László Gyula szerint a viseletünk is rokonságot mutat. Ez lehet az alapja néhány, ma már túlhaladott eredetelképzelésnek. A nyelvünk viszont nem hasonlít. 1957-ben került elő az oklevél, melynek hátoldalán kb. negyven szó olvasható a jászok nyelvén. Ők szarmata, alán származékok. Ez egyértelműen bizonyítja, hogy a szarmaták iráni nyelvet beszéltek, melyhez a magyarnak nincs sok köze.

 

K.V.: Nincs, de az a bizonyos befolyás, amiről beszéltél, a magyar nyelvben is érezhető. Számos iráni jövevényszavunk van. Egészen hétköznapi szavak, mint pl.: asszony, arany, zöld. Ez valószínűleg az alán-magyar egymás mellett élés eredménye.

 

M.D.G.: Az alánok a legnagyobb „kinetikájú” szarmata csoport. A Kárpát-medencében leginkább a jazigok éltek, de léteztek aorszok, roxolánok. Hogyan képzeljük el őket – mint nyék, megyer, kürtgyarmat, vagy mint finn, magyar, észt?

 

K.V.: Talán nyék, megyer, kürtgyarmat. Egy nép törzseiként.

 

M.D.G.: Ha nem számítjuk a Hispániáig is eljutó alán csoportokat, akkor elmondhatjuk, hogy a mi alföldi jazigjaink voltak a legnyugatibb csoport.

 

K.V.: Attól függ, melyik időszakot nézzük. A Krisztus utáni első században valóban a jazigok voltak azok, akik a legnyugatabbra eljutottak. Ők azok, akik áttelepednek a Fekete-tenger északnyugati partvidékéről a Kárpát-medencébe.

Valamikor, vagy a második század végén, vagy a harmadik század elején követik őket a roxolánok, és a nagy népvándorlás indulásakor alán csoportok is, akik majd eljutnak Galliába és Hispániába. Katalónia nevét valószínűleg az alánok adják, benne van a nevük a mai spanyolországi tartomány elnevezésében.

A vandálokkal együtt áttelepülnek Afrikába, a mai Tunézia vidékére.

 

M.D.G.: Ugyanakkor az alán az egyetlen szarmata népcsoport, melyről tudjuk, hogy a mai napig fennmaradtak. Ők az oszét nép ősei. Jászberény és Vlagyikavkaz testvérvárosok.

 

K.V.: Ez utóbbi Oszétia fővárosa. Kettészakított népről van szó. Dél-Oszétia Grúzia autonóm területe, Észak-Oszétia pedig az Orosz Föderáció tagja. Ami az alánokat illeti, az ő történeteiket tudjuk a legjobban követni, időben közelebb állnak hozzánk. Történeti forrásokban az első században említik őket először. Meglehetősen jól lehet követni, hogy mit kezdtek magukkal a népvándorlás kora után. Az említett Afrikáig jutó csoporton kívül egy részük a Kaukázusban, illetve a Krím-félszigeten maradt, és északabbra a sztyeppeövezetben. Az Észak-Kaukázusban valamikor a VIII., IX., X. században államot alapítottak. Ez az állam meglehetősen fontos helyi tényező volt. Tudjuk, hogy felvették a kereszténységet, ismerjük az alán kereszténység központját. A későbbiekben már nemcsak alánokról, hanem oszokról, jászokról beszélnek. Ezek ugyanazon nép részei. Egy részük elég homályos körülmények között Magyarországra érkezett, ők a jászok. A Kaukázusban élő oszétek valószínűleg ugyanazt a nyelvet beszélik, mint a szarmaták, szkíták. Az egyetlen olyan nép, amely elhozta nekünk ezt a nyelvi emlékeztetőt.

 

M.D.G.: Az emberiségnek három igazán fontos találmánya volt. Az egyiket, a tüzet a természettől vettük át, egy másikat, a kereket szintén a természettől tanultuk, a harmadik, a sör teljes egészében emberi találmány. Az alánokról feljegyezték, hogy ismerik a sörfőzés tudományát. Magát a sört rituális italként fogyasztották.

 

K.V.: Erről nagyon sok említés történik az oszét Nart eposzban. A Nart egy nemzetség volt, mely csupa vitéz családtagból állt. Az eposz nagy része arról szól, hogy hogyan indulnak különböző kalandokra, más földeket, más területek nyájait elrabolni, hódítani. Egy-egy kaland után dicsekednek, nagy lakomákat rendeznek, és frissen főzik a rongot, így nevezték a sört, amelynek lejegyezték az eredetmondáját. Az egész eposzt uralja egy bizonyos Satana nevezetű hölgy, aki ősanyaként fogható fel, és egyben boszorkány, varázsló. Satanának van egy világlátó tükre, amelybe beletekintve látja a jövőben történő eseményeket, számos varázslatot és praktikát ismer. Ő az első, aki megfőzi a sört, ami aztán hagyományos itallá válik.

 

M.D.G.: Úgy tudom, hogy a lengyelek szarmata származéknak tartják magukat. Több okuk van ezt vélni, mint Ransanusnak szarmata ivadéknak hinni minket? Melyik népcsoportot tartják ősüknek?

 

K.V.: Általában a szarmatától, mint olyantól. Sokkal komolyabb hagyománya van, mint a magyarok esetében. Megfelel a mi szkíta, illetve hun származás hagyományunknak. Az egész onnan ered, hogy Plinius egyik földrajzi leírásában említi, hogy a szarmaták egészen a Visztula partjáig követhetők. Ez csak Lengyelországgal azonosítható. A lengyel nemesség szarmatának nevezte magát, a lovasság megpróbált szarmata módra öltözni – ahogy azt a középkorban elképzelték. A XVI–XVII. században létezett a nemesi portréfestészet, ezeket a képeket szarmata portrénak nevezik. Ennek a származástudatnak, a szarmatizmusnak az utóhangjai egészen napjainkig csengenek, a lengyel társadalomban töretlenül él a szarmaták iránti érdeklődés A lublini egyetemen például létrehoztak egy szarmata kutatásra specializálódott tanszéket, annak ellenére, hogy nem nagyon vannak szarmata leletek. Mégis fontosnak érzik ezt a kutatási irányt.

 

M.D.G.: Térjünk vissza a jazigokhoz.

 

K.V.: Eredetileg a Duna-Tisza közét szállták meg, a Krisztus utáni II. század elején átszivárogtak a Tiszántúlra, és szép lassan hatalmukba kerítették.

 

M.D.G.: Ez az átszivárgás nem volt mindig békés jellegű.

 

K.V.: Elég gyakran nem. Minden tudásunk a jazigokra nézve római történetíróktól származik, és ezek sorra arról számolnak be, hogy át-áttörtek a Dunán, feldúlták Pannonia tartományt, háborúskodtak. Amikor volt egy-egy békésebb időszak, kereskedelmi tevékenységet folytattak egymással. Hektikus viszony volt.

 

M.D.G.: Ami ásatásokból előkerült, amit róluk tudunk, abból mennyire lehet következtetni az életmódjukra, mennyire lehet rekonstruálni a társadalmukat?

 

K.V.: A társadalom rekonstrukciójával vannak problémák, nagyon kevés adatunk van erre nézve. Ami az életmódjukat illeti, az gyökeresen megváltozott a Kárpát-medencébe érkezésüket követően. A sztyeppe gyermekei voltak, de itt az Alföldön nem tudták a vándorló állattartást folytatni. Nincsenek meg a nomadizálás feltételei. Ráadásul beszorultak egy „zsákba”. Ha elképzeljük az Alföldet, nyugatról Pannonia, keletről a II. században Dácia, az Aldunától délre Moesia római provincia fogja körbe. Úgy tűnik, hogy a szarmaták egy-két generáción belül áttértek a földművelésre, aminek rengeteg jelét látjuk. Azt szokták mondani a régészek, hogy aki ás, és nem talál szarmata leletet, az rosszul ás. Sűrűn belakták a területet, hatalmas falvaik voltak. Rengeteg gabonatároló vermet találtunk, eszközöket, melyek mezőgazdaságra, földművelésre utalnak, például: malomköveket, vaseszközöket. A régészetben rengeteg negatív érv van, valaminek nem találjuk meg a konkrét bizonyítékát, mégis logikai úton arra kell következtetni, hogy megvolt. Tudjuk, hogy élénken kereskedtek a rómaiakkal, aminek számos nyomát ismerjük a szarmata leletek között, luxusedények, ruhakapcsoló tűk, pénzérmék. Vajon mit adtak a szarmaták cserébe? Szarmata tárgyakat nem találni római területen. Kizárásos alapon nem igen adhattak mást, mint mezőgazdasági termékeket, valószínűleg gabonát. A provinciáknak nagymennyiségű élelemre volt szüksége, el kellett tartani a katonaságot.

 

M.D.G.: A legtöbb lelet talán sírokból került elő.

 

K.V.: A településeken rengeteg kerámia került elő, ezek egy része tárolóedény. De valóban a sírokból is sok lelet került napvilágra. A sírleletekből lehet következtetni az elhunyt vagyonára, nemére, életkorára, viszont nehéz a társadalmukra bármiféle határozott következtetést levonni. Ezzel kapcsolatban nem szabad elfeledkeznünk egyfajta szubjektivizmusról. Mi az, amit a régész gazdag sírnak lát? Ha egy sírból sok lelet kerül elő, az nem azt jelenti feltétlenül, hogy az illető gazdagnak számított. Ha sok gyönggyel varrták ki a ruháját, ami jellemző a szarmata nők viseletére, vagy vaskést, orsógombot, ruhacsatot, fibulát találunk a halott mellett, az nem feltétlenül a gazdagság jele. Alapvető probléma, hogy a szarmata sírok nagy része rabolt. Ez azt is jelenti, hogy volt itt gazdagság és gazdag emberek, akiknek a sírjában nemesfém tárgyak lehettek, amiért érdemes volt sírt rabolni. Az érintetlenül maradt sírok valószínűleg a közép- vagy szegényebb réteg temetkezései. Ez is nehezíti a társadalmi rekonstrukciót.

 

M.D.G.: A temetkezési szokásokra, hitvilágra viszont lehet következtetni.

 

K.V.: Számos érdekes hagyományra fény derült az ásatások során. Jellegzetes, hogy árkokkal kerítették a sírjaikat, elképzelhető, hogy halom is került a sír fölé. Ezt ma már nehezen lehet követni, az intenzív művelés miatt a föld feletti képződmények nagyrészt eltűntek. Az árkok érdekessége, hogy nem körgyűrűt formálnak, hanem bejárattal rendelkeznek, általában arról az oldalról, amelyről a halottat lábbal fektették. Az árok szakrális teret kerít körbe, ezen belül végezték azokat a szertartásokat, melyek a temetéssel, halotti kultusszal voltak kapcsolatban. Gyakran találunk ezekben az árkokban összetört (talán rituálisan összetört) edényeket, állatcsontokat. Sajnos keveset tudunk a szarmaták vallásáról, hitvilágáról. Annál többet a szkítákéról, mert Herodotos, a történetírás atyja gondoskodott arról, hogy csaknem mindent megtudjunk a szkíta vallásról és szokásokról. Mivel a szkíták és szarmaták közelálló törzsek, törzsszövetségek, arra gondolhatunk, hogy hasonló kultuszokról lehet szó. Az alánokról írja Ammianus Marcellinus IV. századi római történetíró, hogy a kardot tisztelték, tehát kardkultusz volt, egyben egy hadisten uralkodásáról is beszél. Több jel utal tűzimádásra. Az Alföldön kevésbé, de a sztyeppei emlékanyagban gyakran tapasztalják, hogy valamilyen fehér anyaggal bélelik ki a sír alját, ez a tisztulás, az égés jele. Esetleg faszénnel szórják tele a sír alját, tehát valamilyen módon jelen volt a megtisztító tűz a temetkezéseknél. Létezett egy faszerkezet, a halott háza, mely tetejét felgyújtották a szertartás végén. Léteznek papnőknek tulajdonított sírok, ahonnan oltárkák és füstölőedények kerültek elő, ezek is mindig a tűz nyomait viselik magukon.

 

M.D.G.: A Magyarországon letelepedett szarmaták szokásai leegyszerűsödtek.

 

K.V.: Ez már nem egy nomadizáló népesség, hanem egy paraszti társadalom leletanyaga, de ez a tendencia a keleti szarmata leletanyagon is nyomon követhető. A Krisztus előtti VI. század leletanyaga még nagyon sokszínű, de ahogy korban és területben haladunk a Kárpát-medence felé, egyre jobban leegyszerűsödnek ezek a hagyományok. Hévízgyörkön került elő egy gazdag férfi sírja, a feleségével együtt temették el. A két halottat egy kiemelkedésen temették el, melyről nem tudjuk, hogy természetes domb vagy kurgán. Ilyen helyekre szoktak aztán a középkorban templomot építeni, és valóban található rajta egy Árpád-kori templom. Érdekes módon nem rabolták ki egyiket sem.

Olyan leletek kerültek elő, főleg a férfi sírjából, amelyek nagyon nagyfokú kulturális keveredést mutatnak. A férfi sírjában talált lószerszámhoz a valahol a Don vidéken a II. században élt harcos, elit csoport által használt felszereléshez hasonló. A férfi nyílhegyei és övcsatja germán területről, valahonnan a mai Csehország vagy Lengyelország területéről származott. A női sírban egy csodálatosan szép, bíbor színben játszó római üvegkorsó került elő. Egyéb tárgyakból jól lehetett keltezni a sírokat. Arra lehetett következtetni, hogy ez az ember egyenesen a Don vidékéről érkezett, mégpedig azért, hogy a II. század második felétől zajló hatalmas háborúsorozatba bekapcsolódjon. Ezek voltak a markomann-szarmata háborúk, melyekben nagyon sok germán és szarmata törzs vett részt egymással szövetségben, a Római Birodalom ellen, köztük keletről érkezett törzsek is. Úgy kerülhetett germán öv e derék férfiúra, hogy fegyverbarátságból övet cserélhetett egy germán harcossal.

 

M.D.G.: Keserű következménye a háborúknak, hogy Marcus Aurelius császár 5500 szarmata harcost telepített Britanniába.

 

K.V.: Igen, ezek a szarmata katonák és utódaik nemzedékeken keresztül szolgáltak és megőrizték szarmata öntudatukat.

 

M.D.G.: Egyes vélemények szerint a legendás Artúr király igen sokat köszönhet a szarmatáknak.

 

K.V.: Létezik ilyen elképzelés, ennek bizonyítására fel szokták hozni, hogy mennyi hasonlóság van a Nart eposz és az Artúr király ciklus között. Itt van például a mágikus kard, amit csak az tud kihúzni a kőből, akiből király lesz. Ezeket a párhuzamokat magyarázzák a Britanniába telepített jazigok hatásával, illetve a népvándorlás kor idején Galliába érkezett alánokkal. Van egy olyan elképzelés is, hogy a középkori lovagi kultúra gyökerei is a szarmata nehézpáncélos, kopjás harcosokra vezethetők vissza. A nehézlovasság nem csupán a szarmatákra volt jellemző, hanem általában az iráni népeknél mind használatos volt, tőlük vették át a rómaiak. Így valóban sok elem átkerülhetett a nyugat-európai lovagi kultúrába.