A főszereplő Yakisz herceg, később király, ki természetesen némi misztikus hatalommal is rendelkezik. Kellően kegyetlen, hogy könyörtelenül elérhesse céljait, de kellően emberi, hogy szeressék és becsüljék ezért. Komoly és kitartó harcot vív, hogy egy hajdani rokonszenvből, mely az események folytán ellenségességbe, rettegésbe váltott, – akár az élete árán is – igaz, mély barátság legyen. Olyan alak ő, akit akkor sem lehet gyűlölni, amikor félholtra kínozza ellenfelét.

Az istenek lépésről lépésre kerülnek közelebb a végkifejlethez. S ahogy a játék alakulása az emberi világ tükreként elénk tárja Yakisz király és társai sorsának fordulatait, felvetődik bennünk a kérdés: tényleg isteni erők irányítanak bennünket anélkül, hogy szabad akaratunkkal élve határozhatnánk életünk, tetteink felett? Vagy miénk a döntés joga és az ezzel járó felelősség? Marionett bábok vagyunk-e vagy önálló, szabad lények? Fény és Sötétség hogyan férkőzhet olyan közel hozzánk, hogy sugallataik képesek befolyásolni cselekedeteinket? Számtalan kérdés, amely válaszra vár, s ha önmagunkban is olvasunk, nem csupán e könyvben, akkor, hiszem, megtaláljuk a feleletet.

Eliza Beth: Isteni sakkjátszma – Visszavágó

Az Isteni sakkjátszma – Visszavágó egyenes, de önmagában is élvezhető folytatása az Isteni sakkjátszmának. Visszatérnek az első könyvben már megismert és megszeretett szereplők, de érkeznek újak, akiknek sorsáért lehet izgulni. Nem feltétlenül szükséges az első rész ismerete ahhoz, hogy megértsük a második történéseit, de természetesen úgy a teljes.

Ezt a részt is a pergő cselekmény jellemzi, unalmas leírásokra vadászni kell, mert a fehér hollónál ritkábban fordulnak elő. Ellenben van jóság és kegyetlenség, van szeretet, mely egyensúlyba hozza a kettőt, van szerelem és van háború. Akad misztikum, de nincsenek szörnyek, viszont mindig történik valami, hogy ne tudd letenni a kezedből a könyvet.

Részlet a Visszavágóból:

„Zogrien háta egy vastag fa érdes kérgéhez szorult, két karja hátrafeszítve, bokáin is béklyó. Vállát átütötte egy nyílvessző, tolla letört, amikor sérülésével mit sem törődve, durván a tölgyfának taszították. Halántékán véres nyomot hagyott egy szikladarab. Metsző tekintetű férfi, Shadanföld uralkodója járkált előtte fel-alá izgatottan az apró máglyák sejtelmes fényében. Hibátlanul, bár furcsa kiejtéssel beszélt bantarul.

– Megjutalmazom a katonáimat, hogy ilyen nemes foglyot ejtettek. A bantar király bizalmasa, leghűbb embere! Nálad értékesebb már csak a királyod lehetne. Ne nézz oly büszkén! – öklözött bele a védekezésképtelen férfi gyomrába. – Nagyon hamar megtörlek, ha nem válaszolsz a kérdéseimre. Mindjárt az első: Ki őrzi a mágikus jogart? A második: Mi védi a királyodat, hogy nem fogja fegyver? Valamiféle varázslat, igaz? Talán éppen a Fényisten Ajándéka? Hogyan lehet feloldani a hatását?

Kérdéseit tőrének apró, alattomos vágásaival támasztotta alá. Zogrien keskeny patakokban vérzett, de fájdalmát csak szemének rebbenése, izmainak megfeszülése jelezte.

– Shaha! Hozd a kotyvalékodat! – Barab kikapta a sámán kezéből az apró üvegcsét, és foglyának szétfeszített szájába erőltetett néhány cseppet. Folyékony tűz áradt szét a testőr bensőjében, vére lángra lobbant. Homlokán kövér verítékcseppek jelentek meg a kíntól és az erőlködéstől, hogy visszafojtsa kitörni készülődő ordítását.

– Ez csak a kóstoló – figyelmeztette a király. – Ha nem akarsz belőle még többet, felelj! Hol van a jogar, amely képes a világ urává tenni gazdáját? Mondd meg, hol találom, és meghagyom a nyavalyás életedet! – Zogrien sejtette, csak tovább bőszíti, mégis az arcába köpött. – Véged! – recsegte Barab, és újra megütötte, szándékosan ugyanazon a ponton, mint előbb.

Zogrien az ereiben dúló tűzvihartól szinte nem is érezte a zsigereibe vágódó öklöt, bár megkönnyebbülve állapította meg: a varázsló titokzatos löttyének borzalmas a hatása, de szerencsére nem túl hosszú.

– Immár hiába is rimánkodsz a nyamvadt létedért! – Újabb ütés zúdult rá, visszatérítve gondolatait a pillanathoz. – Apránként foglak megölni, lassan, élvezettel. – Barab ökle minden mondata után áldozata gyomrába csapódott. – Ne is reméld, hogy életben maradhatsz! Könyörögni fogsz, rimánkodni, hogy legyek kegyes hozzád, és gyorsan végezzek veled. De csak akkor halhatsz meg, ha én megengedem! – Már lihegett a megerőltetéstől, nem volt hozzászokva a hóhérmunkához – erre mindig megvolt a megfelelő ember –, de most roppantul élvezte a hatalmát. Megint odaütött, és Zogrien képtelen volt visszatartani egy fájdalmas nyögést. – Én pedig csak akkor engedem, ha elárultad végre, hol van az az istenverte jogar! – dühöngött az uralkodó, mert a másik makacsul hallgatott.

– Te akartad! – sziszegte Barab foglya arcába néhány pillanatnyi várakozás után, keményen megmarkolva az állát. – Nyisd ki a szád! Nyisd ki! – Zogrien feje nagyot koppant a fatörzsön. Egy katona ugrott királya segítségére, befogta a bantar testőr orrát, és együttes erővel leöntötték a torkán Shaha üvegcséjének egész tartalmát. A sámán halkan suttogta: sok lesz, túl sok, nem fogja kibírni. Hangosan azonban nem merészelt ellenkezni, annyira nem aggódott a fogolyért, hogy a saját épségét kockáztassa miatta.

Zogrien fuldokolva köhögött, míg végre levegőhöz jutott, de az is égette a torkát. Megállíthatatlanul patakzott a könnye. A méreg szétáradt a gyomrában, az ereiben lobogó tűztengerré változott, s szinte látta, ahogy belső forrósága elemészt körülötte mindent. Vergődött a szoros kötelékben, szakadt róla a víz, ráadásul mérhetetlenül ingerelte a közelében hallatszó folyamatos, fülsértő üvöltés. Aztán a gondolatok is elhagyták, egyetlen szűnni nem akaró fájdalommá lett a teste. Szédült, káprázott a szeme, csengett a füle, és teljesen berekedt, mire valamelyest enyhülni kezdett a folyadék hatása. Remegtek a lábai, ha nincs szorosan a fához kötözve, összecsuklik.

Barab ráripakodott a sámánra, adja be az ellenszert, de az tehetetlenül széttárta a karját, mondván: nincs, sosem volt, minek is lenne egy vallatófőzetnek ellenszere? A király türelmetlenül várta, hogy újra értelmet lásson áldozata szemében.

– Majdnem megölted, te ostoba! – legyintette meg a varázslót.

– Én? – háborgott Shaha, vérző orrát törölgetve. – Én figyelmeztettelek, hogy nagyon erős a főzet, bánj vele óvatosan, én megmondtam, uram…

– Hol van a Fényisten Ajándéka? – kiáltotta Barab, hangerejével próbálva áttörni a fogoly kábaságán. – Hol őrzi a királyod? Biztos, hogy Yakisz rejtette el, de hová? Hová?

Fényisten Ajándéka? Az meg vajon mi lehet? De furcsa! Mennyi egyforma ember, és mind ugyanazt ordibálja. Hol vagyok? Yakisz? Yakisz… honnan ismerem ezt a nevet? Miért fáj mindenem? – tűnődött Zogrien. Nagyon lassan tisztult ki a tudata annyira, hogy választ tudjon adni saját kérdéseire. Kínzójára emelte a tekintetét. Most már csak egyet látott belőle, de ilyen utálatos féregből azt is soknak találta. Gúnyos fintora elnyerhette vallatója tetszését, mert jutalmul újabb gyomorrengető ütést kapott a bordái alá.

– Nem felelsz… akkor másképpen kérdezlek. Lássuk, mit teszel, ha kiszúrom a híres ezüstszemedet? – Ujjai közé fogta a tőrt, és a hegyét csigalassúsággal a fogoly szeméhez közelítette. Zogrien önkéntelenül elhúzta a fejét a penge elől, de kínzója a hajába markolva a fa törzséhez szorította. – Először csak az egyiket, hogy komolyan vedd a kérdéseim. A másik szemed elvesztése előtt gondolkodhatsz egy kicsit, de csak egy kicsit! – Gúnyosan kacagott áldozata tehetetlenségén, és kiélvezve erőfölényét, kiszámítottan lusta mozdulattal a bal szemébe szúrt.

– Itt vagyok! – sugallta Yakisz a barátjának, s a penge útjába emelte szellemkezét.

– Ááá! – ugrott hátra Barab, mert a fogoly szeméből kicsapó szikrák megégették. Ráadásul csúfondáros mosolyt is felfedezni vélt a szája sarkában. – Tudni akarom! – ordított. – Beszélj, vagy itt halsz meg! – S mivel ekkor sem kapott választ, a fogolyhoz lépett, s a vállából kiálló nyílvessződarabot megmarkolva könyörtelenül megforgatta a sebben. Zogrien a végsőkig meggyötörve, halk sóhajjal vált meg eszméletétől.

A shadan herceg intett katonáinak. Leoldozták a fogoly alélt testét, és a lábánál fogva egy fa alá vonszolták. Iuxiár egykedvűen nézte, ahogy Barab dühödten belerúg, majd a sámánhoz fordult:

– Shaha! Gyógyítsd meg! Apám biztosan vallatni akarja még.

– Igen, uram! – hajolt meg a varázsló, és keresgélni kezdett a füvei között.”