Mi, a XX. század végén felnőtt fiatalok, el sem tudjuk képzelni, hogy milyen lehetett az élet a II. világháború alatt, és milyen lehetett fiatalembernek lenni a nagy világégés után. El tudnád képzelni, hogy anyanyelved vagy etnikai hovatartozásod miatt egyszer csak azt mondják neked, hogy:  „Nosza, ha magyarul akarsz beszélni, és magyarnak vallod magad, akkor takarodj vissza Magyarországra?! Szedd a sátorfádat, itt nem kell nekünk olyan, aki rebellis, és ragaszkodik ősei nyelvéhez. Románia a románoké.” A dédszüleimmel és sok más csángó magyarral ez történt. Kitelepítették őket kisbabástól, gyerekestől, sokszor úgy, hogy a férfi a fronton volt, a nőnek pedig számtalan gyermekével egyedül kellett vállalnia a megpróbáltatásokat. Szinte mindenük odaveszett, hiszen csak azt hozhatták el magukkal, ami a két kezükben elfért. Abban az időben természetesen nemcsak őket, hanem a szlovákokat és a szlovákiai magyarokat is csereberélték, illetve rengeteg svábot és más nemzetiségű magyar polgárt is ide-oda lökdöstek az országhatárokon innen és túlra. A németeket a kollektív bűnösség elvén, a szlovákiai magyarokat pedig a csehszlovákiai kormányzat a homogén nemzetállam megteremtése érdekében telepítette át. Anyai részről őseim csángó magyarok, akik Románia keleti részén, a Kárpátokon túl élő magyar ajkú, katolikus vallású népcsoport tagjaiként Moldvában éltek/élnek. Nevüket a  „csavarog”,  „vándorol”,  „kószál”, csang/csáng igéből eredeztetik, mely egyértelműen céloz a népcsoport költöző, vándorló életformájára. Arra, hogy vajon hogyan kerültek oda, többféle teória létezik: egyesek szerint a kunok és besenyők utódai, mások szerint a honfoglaláskor egy kisebb törzs letelepedett azon a területen, jelezve ezt a feltárt honfoglalás kori sírok is. A harmadik verzió szerint IV. Béla, második honalapító királyunk, a tatárjárás után az elpusztult országot fáradhatatlan munkával, és a keleti országhatár megerősítésére odatelepített katonai őrség segítségével kívánta megerősíteni. A katonák az akkori szokás szerint családjukat is magukkal vitték, így került ki a magyar nyelvű lakosság a Kárpátokon túlra. A következő kitelepítési hullám a huszita üldözések idején volt, majd az 1760-as években a Mária Terézia végvárvédelmi rendelete ellen tiltakozó, és inkább a menekülést választó székelyek vándoroltak ki Moldvába, majd Bukovinába az 1764-es madéfalvi veszedelmet követően, ahol aztán évszázadokon keresztül próbálták megőrizni anyanyelvüket, jogaikat.

Visszatérve nagyszüleimhez, a második világháború utolsó éveiben, a II. bécsi döntést követően először a kitelepített szerbek házaiba, Bácskába helyezték őket, majd a háború kimenetelében beállt fordulat miatt kénytelenek voltak elhagyni új otthonukat, és a szintén kitelepített svábok házaiba költözni Magyarországra, Baranya és Tolna megyébe.

A nincstelen, szinte gatyátlan embereket olyan falvakba telepítették, ahol előtte svábok éltek, és az ott maradottak nem nézték jó szemmel a betolakodókat. A hátrahagyott házakat birtokba véve vagy lerombolva kezdtek új életet nagyszüleim is, és az egész rokonság. Sokan közülük az erőszakos románosítás miatt alig vagy csak nehézkesen tudtak magyarul írni vagy olvasni. Anyanyelvű iskoláik nem voltak Moldvában, számukra tiltott dolog volt az anyanyelvű hitélet, és még templomaikban sem beszélhettek, imádkozhattak magyarul. A fiatalkorban bekövetkezett hatalmas változások miatt már nem volt idő a továbbtanulásra sem. Ez már a következő generáció tagjainak nagy lehetősége lett. A beilleszkedés többé-kevésbé sikerült, bár még az én gyerekkoromban is voltak ide-oda szólogatásak a népcsoportok között. A csángó magyarok nagyon szigorúan követik vallásukat, és nagy sérelmük volt az Egyházaskozárra költözötteknek, hogy a falu nem rendelkezett rendes katolikus templommal, „csak” egy imaházzal.

A falu öregjeinek összefogásával és nagyszüleim hathatós közreműködésével megszületett a terv egy új, toronnyal rendelkező katolikus templom építésére. A templomépítési mozgalom zászlóbontását hatalmas viták követték, melynek fő résztvevői a falu akkori plébánosa, másik oldalról pedig az új templomot óhajtók voltak. Érvek ellenérvek sorakoztak egymással szemben, miközben elindult a gyűjtés a templom javára. A gyülekezet egy része nem szerette volna, ha lebontják a régi imaházat, míg a másik tábor el sem tudott volna jobb helyet képzelni, mint a tér másik odalán, az evangélikus templommal szembeni főhelyet. Az újat akarók makacssága azonban meghozta gyümölcsét, és most már a falu katolikus lakossága büszkén jár vasárnaponként, vagy szentmisék alkalmával Isten házába.

Akkoriban még szinte gyerek voltam, és nem értettem, hogy ez miért fontos. Miért fakadt sírva nagyanyám, amikor a bérmálásomra nem tudott eljönni, mert beosztották a tehenek mellé, és miért tekintett később szinte közömbösen a diplomámra, amikor megmutattam neki. Megbántódtam, és dühös voltam. Azt gondoltam durcás fejjel, hogy nem szeretnek. Nem gondoltam, hogy normális dolog a pap stafírungja miatt aggódni ahelyett, hogy velem foglalkoznának. Ma már sok mindent másképpen látok. Tudom, hogy szeretnek a maguk módján, és rájöttem, hogy én is szeretem őket.

Szinte már a letelepedés után megalakult a Hagyományőrző együttes, mely azóta is óvja az ősrégi dalokat, szokásokat, táncokat.

Bár a 20. században az anyaország nem tett szinte semmit ezért a népcsoportért, a román egyház és kormány pedig egyenesen megtiltotta a magyar szó használatát, a kilencvenes évek közepétől kezdődően elkezdett felnőni egy értelmiségi réteg, akiknek nemcsak fontos a magyar anyanyelv használata, a magyarságtudat, de ezért tenni is hajlandóak.

Büszke vagyok dédnagymamámra, Dávid Illésnére, aki (bár nagyon nem emlékszem rá) a népművészet mestere volt, és nagymamám testvérére, Jankó Mátyásnéra, aki szintén a csángó magyarok dicsőségét, hírnevét öregbítette. Mindketten emelték munkájukkal a csángó közösség azonosságtudatát is.

Csángó Himnusz
Petrás Ince János gyűjtése

Csángó magyar, csángó magyar,
Mivé lettél, csángó magyar.
Ágról szakadt madár vagy te,
Elvettetve, elfeledve.

Egy pusztába telepedtél,
Melyet országnak neveztél.
De se országod, se hazád,
Csak az Úristen gondol rád.

Idegen nyelv bébortja nyom,
Olasz papocskák nyakadon.
Nem tudsz énekelni, gyónni,
Anyád nyelvén imádkozni.

Én Istenem, mi lesz velünk?
Gyermekeink s mi elveszünk!
Melyet apáink őriztek,
Elpusztítják szép nyelvünket!

Halljuk, áll még Magyarország,
Úristenünk, te is megáldd!
Hogy rajtunk könyörüljenek,
Elveszni ne engedjenek.

Mert mi is magyarok vagyunk,
Még Ázsiából szakadtunk.
Úristen, sorsunkon segíts,
Csángó magyart el ne veszítsd!

Fotós: Fűrész Zsolt (kepben.hu)