Nekem évekig futott a szekér. Amit csináltam, arra mindig igény volt, nem tudom, miért. Nem tukmáltam senkire, nem dolgoztam zsebre. Pedig volt idő, amikor sokan így éltek meg, hogy „van nálatok a cégnél erre 17 millió? Van. Jó, adtok ötöt, és vigyétek!” Meg se nézték, mit vesznek. És ez évekig így ment. Én ilyet soha nem tettem. Ebbe az általam bérelt Városmajor utcai helyiségbe lejöttek azoknak az emberei, akikkel én együtt dolgoztam, galériások, szervezők, és természetesen jutalék fejében kimentek házakhoz, lakásokhoz beajánlani a képeimet. Nagyon pörgött a piac! Semmilyen alkotásom nem maradt sokáig a nyakamon. Aztán bejött a válság, és az a kör, amelyiknek én „lakossági szolgáltatója” voltam, ma mind a devizahitelt nyögi, vagy már el is vesztette a lakását. Vége a jó világnak. Nincs most Magyarországon olyan józan ember, aki képet venne.

Ezek szerint nem jó befektetés manapság a műtárgy?

Ha ön befektet, mit vesz? Ha van felesleges százmilliója, akkor csak nem ezt veszi, amit most itt lát? Ahhoz, hogy megérje, várni kell 30-40 évet. Van annyi ideje? A befektetők biztosra mennek. Ismert neveket vesznek, mint például Rippl-Rónait itthon, külföldön, még több pénzből Picasso-t. Az ilyen képeket folyamatosan adják-veszik. Ezekbe érdemes befektetni hosszú távon. Ugyanez van a műkincs piacon, az antikvitások esetében is. Egy hetven éves Zsolnay porcelán esetében már katalógus van, az nyilvántartott érték. Ezek itt még nem azok, de egyszer lehetnek. Ma, amikor megélhetési válságban van az emberek többsége, a kortárs kép nem eladható. Ők a legnagyobb réteg. A műalkotás luxus, azok után következik, hogy kifizettük a benzint, a gyerek tankönyveit, a számláinkat, a nyaralást, a lakás felújítását. Még azok se vesznek kortárs műalkotást, akiknek lenne pénzük, mivel nem veszik a fáradságot, hogy ilyenekkel foglalkozzanak. Marad a régi, nagymamától örökölt tájkép. Ez a következő réteg. És ezután jön az a nagyon szűk réteg, amely vevő az újra, pénze is van rá, igényes, és befektet, mert tud
hosszú távra tervezni.

Mitől függ, hogy kinek mi tetszik meg?

Nézze, én sokáig nagyon sikeres voltam. Itt megfordult több ezer vevő. Kellettek a képeim az orosznak, a töröknek, az izraelinek, a spanyolnak, az amerikainak. A tehetős vevő a lakáshoz illő képet keres. Ha van saját lakberendezője, az nyilván a maga ismeretségi körébe tartozókat fogja javasolni. Ha a vevőnek mégsem tetszik a kínálat, mit tesz? Galériába megy? Ott 100- 200 %-os felárral kapja meg a képet. Ha ehhez nincs kedve, de van türelme, közvetlenül az alkotóhoz fordul. Személyesen, mert az interneten szörfölgetve még nem fogja megtalálni azt, amit keres. Ha van ilyen, értéket vásárolni akaró réteg, én hogy találok rá? Eddig a
Magyarországon élő gyűjtők legalább fele potenciális vevőm volt, mindenféle társadalmi helyzetű ember.

Milyen alapon választanak a vevők?

Volt, aki úgy rendelt, hogy csak a kép mérete volt számára fontos. Ha valaki így kezdi, akkor rögtön tudom, hogy számára ez csak egy üzlet, a művészetet kihagyhatjuk. Persze, adott a hely, ez lényeges szempont, tudok én ajánlani méretben illőt is, de akkor jár jól, ha én csinálom a magam dolgát, és az érdeklődő találkozik azzal, amit lát, s megtetszik neki. Két kezemen meg tudnám számolni, hányszor dolgoztam megrendelésre.

Valójában teljesen feleslegesek a kiállítások ebből a szempontból. Amilyen a kortárs művészeti kiállítások helyzete, az tükrözi azt, ami az országban megy. Kiállítás megnyitókon lejön a galériás pereputtya, megisszák a bort, aztán szépen hazamennek. Egy nap, akár húsz megnyitót is tarthatnak csak Budapesten. Nézze, a
hetvenes években nem volt ennyi művész Európában! A háború után minden ország azzal foglalkozott, hogy összetakarítsa a romokat, és elindítsa az életet. Ez nagyjából a hatvanas évek elejéig tartott. Olaszországban már kijött a 500-as, meg a 600-as FIAT, Németországban a Volkswagen, mindenki spórolt. Lassan fellélegzett Európa. Aztán jött a Beatles forradalma. Ez nagyon távol volt a kommunizmustól. Ez a háttér. Mi történt a művészetben? A hippi mozgalom levetette az öltönyt, de a 70-es évekre már fellendültek a gazdaságok, elindult a fogyasztói társadalom. Több lett a pénz is. A kultúra pedig mindig pénzfüggő. Persze, volt
színielőadás a háború alatt is Magyarországon, de ha szólt a sziréna, lementek az óvóhelyre. Az nem ugyanaz. A művészet luxustevékenység! Nem megehető, nem felvehető.

Ez hogy jelent meg akkoriban?

Az ötvenes évek amerikai nonfiguratív irányzatai, a pop-art, az op-art és a többi átjöttek Európába. Egyre vadabb kísérletezések kezdődtek. Senki se tudta, hogy ez vagy az művészet-e, de megvolt a sznobság és a pénz. A galériások eladták, a művek katalógusba kerültek, s művészettörténeti korszak lett a 70-es évek. Ezt hozza vissza a retró. Nekem ez nem hiányzik, mert benne éltem: Kádár viaszosvászon abroszon eszi a csülkös bablevest. A jóléti társadalmakban meg már minden megvolt, divatba jött a galériák látogatása. Ráadásul megfoghatatlanná vált, hogy mi is a művészet. Minden azzá vált.

A gesztuális jellege domborodott ki a művészi tevékenységnek, nem? A zenében például
Cage néma zenéje ilyen volt.

A tartalom és a forma kettőséből az előbbi került előtérbe. Az alkotóművészetben ott van egy kép, vagy egy szobor, amit el lehet vinni. A 80-as évektől Magyarországon is elindult ez, egyeseknek volt már pénze. Egyre többen akartak művészek lenni. Milyen is az? Híres, sok pénze van, keveset dolgozik. Olyan túltermelés indult el művészekből, hogy most nem Dunát, de világot lehetne velük rekeszteni. A minap rákerestem a neten az izraeli kortárs művészetre.
Csak Jeruzsálemben négy oldalon keresztül adta ki a találatokat! Vagy negyven galéria, az elsőben 26 művésszel, az elsőtől máris 32 leközölt kép. És így tovább. És ez csak egy város a világ számtalan városa közül! Végeláthatatlan sor, nem beszélve a fel nem tüntetett alkotásokról. Túltermelés van ma a világban művészekből. Ebből nem mind tehetséges, és sok tehetség nem lesz azzá. A művészethez kell közölnivaló: üzenet, esztétikum. Én nem az úgynevezett szépséggel foglalkozom. A művészetnek nincs köze az ízléshez. Az, hogy ki mivel azonosul nem ízlés kérdése, hanem tudásé. Ha magamat nézem: én nem szeretem a figurális művészetet. Iparművészeti egyetemre jártam, tanultam eleget rajzolni, mintázni, de nem izgat. Nem ízlés miatt nem szeretem, egyszerűen nincs kötődésem hozzá, nem találok
benne izgató titkot. De meg tudom ítélni egy ilyen műről, hogy jó-e. Van-e létjogosultsága annak, amit csinálok? Mi dönti el? Eddig több ezer képet adtam el.
Tudom, a mennyiség nem értékmérő. De miért akarják sokan birtokolni ezeket a képeket?

Van a látvány alapján egy gondolati találkozás. Mikor az illető meglátja a műhelyemben az adott képet, az előzetes ismeretei alapján valami beugrik neki. Lehet ez egy természeti kép, amit valamelyik utazásán látott. Ha ehhez hasonlót lát a képemen, megveszi.

Önnek nagyon sok képén jelenik meg az írás, a kalligráfia, mint képalkotó elem.

Ezek mind eredeti írások, nyomtatványokból, kéziratokból, nem én rajzoltam meg őket. Van köztük örmény, perzsa, latin, fraktúra, bizánci, eszázadi és régi egyaránt. Óriási a kötődés ezekhez. De veszélyt is rejt magában, mert a világ nem békés. Vallások, politika és különböző kultúrák választják szét. A múltkor itt volt egy török társaság, kiválasztottak nyolc képet. A végén közölték, hogy ebből kettőt mégsem akarnak. Kérdeztem, hogy miért változtatták meg az elképzelésüket. Azt felelték, hogy az említett két kép sarkában észrevettek egy darab, a héber Bibliából kiapplikált szövegrészletet. Én nem is gondoltam erre a muzulmán-
zsidó ellentétre… Más eset: egy Magyarországon élő holland nagyvállalkozó kiválasztott vagy negyven képet. Ő aszerint vetett el képeket, hogy rajtuk kétszáz éves, német gót betűs Biblia-idézetek voltak, s azzal magyarázta, hogy az ő családja zsidó származású volt, akiket kiirtottak a megszálló németek a háború alatt. Na, ez az ideológiai elhatárolódás. Az enyém nem ilyen természetű, hanem esztétikai: a figurális dolgokat nem keresem. Én a betűket a kalligráfiai értékük miatt alkalmazom, még akkor is, ha egy képen egymással ellentétes világokat idéznek meg. Szerintem az egész világ egy nagy kollázs a médiának köszönhetően.
Egy gombnyomásra egészen más világok válják egymást.
Ma, amikor a művészet csődben van, keressük a kiutat. A kollázs az egymáshoz nem tartozó gondolatok tárgyak, kultúrák, emberek egymás mellé helyezése. Amikor azt mondják, hogy London multikulturális, az lényegében azt jelenti, hogy a város egy nagy kollázs. Én pár éve jártam ott, a szálloda egyik recepciósa spanyol, a másik lengyel anyanyelvű. Az üzletben indokínai eladó, a vevő fekete. Beülök a taxiba, a sofőr afrikai, az étteremben a felszolgáló magyar.

Etnikai kollázs?

Pontosan! Ez a folyamat zajlik ma. Az emberiség a földön található mindenféle anyagot feldolgozza, s belőlük új dolgokat állít össze. Azután eldobja ezeket, s belőlük óriási méretű szeméttelepek jönnek létre. Ha közelebbről megvizsgáljuk ezt, mit találunk? A számítógép kidobott műanyag fedele, mellette a befőttes üveg, az Indiában gyártott elrongyolódott ruha és így tovább. Benne van az egész világ. Évszázadokkal ezelőtt nem ilyen volt a szemét összetétele, mondjuk a magyar tanyasi világban. Sokkal kevesebb szemét volt, hiszen amit lehetett, felhasználták.
Lényegében abban áll az én munkám, hogy ebből a szemétből válogassam a képek alkotóelemeit. Az egyik képemen például a nád Thaiföldről való, mellette a szentesi vastelepről guberált transzformátor-elem, mellette egy múlt századi textildarab Erdélyből, emitt egy kínai szerencsepénz. De van itt dél-amerikai zsákvászon, német a mész, a textilfesték pedig magyar. Akad itt eredeti nepáli textilminta dúc, amit a Himalájából hoztam.
Innen-onnan valók, akárcsak a szövegek. Így az egész világot egybefogom. Bárhonnan is jönnek érdeklődők, valamit biztosan fognak találni maguknak. Sokan mondták nekem: az a szerencséd, hogy te aktuális vagy.

Nem tudom, mennyire véletlen, de az egyik képen látható fém korrodálva türkiz zöld
színt vett fel, egészen keleties hatást mutat.

Rossz itt a levegő. Pincegaléria ez, és a falak hajlamosak a salétromosságra. Itt az egyik kedvenc képem, ami az én világlátásomat tükrözi. Rajta rozsdás vaslapok. Az újságkivágatok az Osztrák-Magyar Monarchia idejéből való baedekker részletei. Egy héber imakönyv részlete. Még ez a papírcsík is hetven éves. Felette egy magyar orvosnak a gyógynövény füzetének egy kézzel írt kis szakasza 1898-ból. Különböző korok kerülnek egymás mellé kordokumentumok formájában. Ennek érzékeléséhez azonban műveltség kell. Egy tanulatlan ember számára nem értelmezhető mindez. Ha egy afrikai őserdei faluból egy tárgyat elvisznek New Yorkba, az egész más értelmet nyer az ottani miliőben. Ugyanígy egy afrikai feketének a mobiltelefon a kunyhójában. Mert más. Az emberiség sosem tudja elfelejteni,
hogy honnan jött. Két kisgyerek mindig fog tudni játszani két kővel, hiába van meg nekik akármilyen elektronikus játék. Mondjuk, ha a régészek találnak egy több ezer éves, megfúrt csontot, amelyen az akkori ember furulyázott, az óriási érték, mert egyrészt az emberiség történelmének része, másrészt meg az eredetünkre emlékeztet. Manapság milyen tárgy van a környezetünkben, ami kézzel készült? Még a műalkotások se mind, mivel ma már a printek is eladhatók. Egyediek? Picasso annak idején harmincezer agyagtárgyat hagyott hátra. Egy franciaországi fazekasmester legyártotta a nyers árut korongon, mikor elkészült, telefonált, hogy „mester még friss a cucc, lehet jönni festeni!” Picasso mindegyikre festett valamit, aztán lehetett a figurákat, tálakat égetni, s kész volt a mű. Ugyanígy Szász Endre, vagy Dalí is számtalan sokszorosított művet hozott létre. Dalínak azt mondta halála előtt Gala, a felesége: itt van ez a tömb papírlap, írd alá a bal sarokban
mindegyiket! Mikor a mester meghalt, a felesége a művész által nyomatokhoz használt kövekkel mindegyik lapra nyomtatott képeket, számozott példányszámban. Ezek aztán elterjedtek az egész világon, és ha véletlenül valaki hamísítana is egyet, sose derül ki.

Matykó Károly