Így van ez a zenével is: megannyi stílus közül mást-mást érzünk magunkénak, mástól lesz jókedvünk, más ösztönöz, és juttat eszünkbe egy-egy kedves vagy fájdalmas emléket.
Ízlések – a szó legnemesebb értelmében –, hiszen szeress jazz-t, popzenét, bluest, rockot, alternatívat, komolyzenét – és még sorolhatnánk, nem beszélve a különböző stíluskeveredésekről –, olyan alkotásokról esik szó, mely mögött valóban van tartalom. Olyan előadó ereszti ki a hangját, akinek nemcsak különleges a hangszíne, de használni is tudja adottságát – akár ösztönből, akár képzéssel –, a zenekari tagok pedig olyan harmóniában és extázisban muzsikálnak együtt, hogy a közönség libabőrös lesz, mivel érzékeli, hogy örömzenét hall, valami valódit. Bármelyik stílust is vesszük alapul – hallgass akár népzenét vagy metált – ez a megállapítás mindegyikről elmondható – vagyis mondjuk úgy, mindegyikben tudunk jócskán példát mondani ilyenre, mainstream és underground vonalaktól függetlenül. Az előbbiben is ugyanúgy előfordulhatnak méltán elismert előadók – akikre tehetségük és zene iránti alázatuk miatt kiérdemelten használják a ’művész’ szót.

Valóban zenészek, vagy csak gombokat tekergetnek?

Azonban mi a helyzet azokkal a produkciókkal, melyek mögött semmilyen tartalom és tehetség nincs, ahol pusztán a bevétel diktál, a szövegek értelmetlenek, az énekhang stúdióban kikevert, de élőben közel sem ugyanazt a minőséget kapjuk, vagy esélyünk sincs hallani – csupán egy feltett CD-t…? Mindenesetre marad nekünk legalább egy szép emberekkel teli videó, a maga közvetített „értékével”, azzal az érzést keltéssel, hogy az életben a buli, a pénz, a szex az igazán mérvadóak – ja, és még véletlenül se felejtsük ki a különböző értéktárgyakat, melyek tekintetében feltétlenül fontos, hogy legalább pár másodperces márkajelzéssel rögzüljön a tudatalattinkban, melyik cég éppen a menő…

És a színtiszta elektronikus zene képviselőit hová sorolnánk? Zenésznek nevezhető vajon az, aki nem játszik semmilyen hangszeren, talán még ritmusérzéke és hangja sincs, de egy tanfolyamon elsajátította, hogyan kell nyomogatni egy bulin a gombokat? Persze, a dj-k között is akadnak nyilván jócskán olyanok, akikben ott él a zene, s akik műfajukban és kategóriájukban nagyot alkotnak, és tényleg művészek. Igen, most jön: „ízlések és pofonok”. Te ezt szereted, én azt. De mindkettő kultúra, értékeket ad át. Mindkettő egy szín…

A gond ott kezdődik, amikor már az ízlés határa annyira bővül, hogy szinte már bárki befér, ha szerencséje van, s jó helyen és időben tűnik fel. Ír – vagy írnak neki – egy „se füle, se farka” szöveget, és a dalt, melyet aztán épphogy csak tisztán énekel fel egy stúdióban. Mögé kap néhány effektet, klipet készít, mellyel „stílust” teremt, mivel ilyen meglepően minőségtelen produkcióval megjelenni manapság a képernyőn, lassan már trend. És egyszer csak jönnek a nyilvános szereplések, ahol szinte bármiről beszélhet a formáció – akár egy-, akár többszemélyes –, isszák a szavait, s már senkit nem érdekel, hogy milyen a zene maga – hogy annak nevezhető-e egyáltalán. A lényeg, hogy a csapból is ő folyik. Ha néha hideget-meleget kap, nem érdekes, sőt, talán annál jobb, mivel legalább beszélnek róla, és ha még negatív kritika is éri, számára még ez is mindenképp kedvező, hiszen ő van rivaldafényben. Mennyi ilyen előadót lehetne említeni – akár külföldit, akár hazait. Jómagam név nélkül teszem, pont azért, hogy pusztán a jelenségre világítsak rá: korántsem mindegy, mikor
használjuk: „ízlések és pofonok”. Az ízléshez kell egyfajta minőség, tartalom, el kell, hogy érjen egy szintet – teljesen mindegy, hogy milyen származású, gondolkodású emberek adják elő, s hogy szintetizátoron játszanak, gitáron, fuvolán, vagy éppen népiesen énekelnek, netán szinte üvöltenek a mikrofonba – de legalább hanggal és szívvel teszik. És üsse kavics, soroljuk ide az elektronikus zenét is – hiszen abban is sok olyan előadó akad, mely kiérdemelten sikeres. Bármelyik stílusból említhetünk ilyeneket, ők mind-mind zenészek, és nem csak inkább médiajelenségek, akik folyamatosan szolgáltatják a bulvártémákat, de zenei téren valójában nem nagyon tesznek le az asztalra semmit…
és végül, mint a mesében, az igazság győz, hiszen csak idő kérdése, és eltűnnek a süllyesztőben, mintha meg sem jelentek volna sem a rádióban, sem a tv-ben soha. A többiekre – akik akár még haláluk után is benne maradnak a fülünkben, a szívünkben, a lejátszónkban –, továbbra is emlékezni fogunk…