Akinek szeme, lelke kifinomult, az valami döbbent, misztikus áhítattal fogadja. Sosem onnan jön, ahonnan várnád, vagy valószínűnek tartod, nem.  Néha ezeridegenek nagyobb hatást tudnak gyakorolni másokra egy  jókor elejtett szóval, gesztussal, mint egy átbeszélgetett délután egy meghitt baráttal. A mindennapok pillanatnyi csodái. Az a pár, amit észre tudunk venni belőlük, már megér egy imát. Meglehet, hogy csupán túlérzékeny, fáradhatatanul az isteni jelenlét megnyilvánulásait kutató lelkemben hagynak nyomot olyan dolgok, amik egyébként természetesen előfordulnak a mindennapokban. De ez teszi varázslatossá.

   Például amikor angliai életem elején voltam.

   Nem voltak még ismerőseim, a munkatársakon és a sarki kebaboson kívül senki sem köszönt rám soha. Mondjuk,nem is mertem senkit közel engedni magamhoz és fogalmam sem volt, hogyan tehetnék szert új barátokra.

   Elegáns vendéglőben dolgoztam, luxuskörülmények között, hatalmas elvárásoknak feleltem meg és emberfelett hajtottam magam. Szabadság előtti utolsó munkanapom volt, a rossz időjárás miatt leállt a tömegközlekedés, így kénytelen voltam taxit rendelni a szomszéd kisvárosban levő vendéglőig,ahol akkoriban pincérkedtem.

   Lélekben már öleltem Mamát, anyámat és Erdélyt. Valószínű, hogy ez valami ragyogás formában kiült az arcomra, mert a sofőr mosolyogva kérdezte:

-Maga nagyon szívesen végzi a munkáját, nemde?

   Apró kis törékeny emberke volt, középkorú lehetett, vagy idősebb. Ráncosodott, de valami vidám huncutság áradt belőle és ettől olyan kortalannak tűnt. Barna bőre, mandulavágású szemei és egyik oldalról a másikra átfésült haja összesen egy ovális, vigyorgó kávészemre emlékeztetett, olyanra, amilyenek a nesscafé reklámban táncikálnak a kávésbögrében.

-Hát ... utolsó munkanap, holnaptól szabadságon vagyok. Végre - tettem hozzá megkönnyebbülten.

   Szerettem a munkámat és szívből hálás vagyok a sorsnak érte még ma is. Úgy jöttem az országba, hogy semmi sem volt előre megszervezve, fele - fele esélyem volt találni munkát, vagy nem. Senki sem várt és senki sem marasztalt. De, amit még nem láttam át : az a hajtás és  maximalizmus, amit elvártak tőlem, három másikat is próbára tett volna. Pár hónap után már láttam, hogy azt a lovat hajtják, amelyik húz és én pont a leghúzósabb voltam. Hajtott az ambíció, a hit és a tudat, hogy meg kell alapozni azt , ami otthon sehogyan sem akart működni. Iráni munkáltatóim valami hihetetlen érzékkel tudták kihozni az emberből azt ,hogy  kimondatlanul is folyton fenyegetve érezze a létét és megélhetését. Pontosan tudták ,hogy milyen szálakon rángatják Kelet Európában a dolgozó átlagot. Én eléggé motivált voltam ahhoz ,hogy ne adjam fe l,de embertelenül ki voltam merülve és közel egy év után sem igazán tudtam, hol vagyok, mit lehet, mit mivel esznek és esetleg merre lehetne fejlődni. Nem szeretek dramatizálni, simán odébbállhattam volna, de jól kerestem, időm sem volt a pénzt elkölteni, így mindent félretéve, zokszó nélkül, robotpilóta üzemmódra kapcsolva végigműködtem azokat a napokat. Egy percig sem feledtem, hogy ez csak ideiglenes állapot, úgy, hogy még fogalmam sem volt, merre tartanék. De erről soha senkinek sem beszéltem, egyrészt mert utálok panszkodni, másrészt mert eddig életemben bármit csináltam, csak akkor működött, ha emelt fejjel, mosolyogva tettem, elhitetve magammal, hogy talán ez életem főnyereménye. Még akkor is, ha éreztem, hogy nem. Amikor már tudatosul, hogy nem, akkor szinte akaratom ellenére elkezdek  amolyan félgőzön létezni és mocskosnak és betegnek érzem magam. Szóval, addig vagyok jól, ameddig én úgy akarom tudni magam.

   Megálltunk. Fizetésre nyújtottam a kezemben levő tizest, de rá sem hederített.

   Hátrafordult és a vidám kávészemecske  szigorúan fürkészővé vált.

   -Tudnod kell valamit, ha másoknak dolgozol - mondta halkan. - Tisztában kell lenned magaddal. A legfontosabb az, hogy sose félj! Gondolj arra, hogy értékes ember vagy. Akkor csak annyit tegyél, hogy nyugodtan mondd ki : én a lehető legjobbat nyújtom nektek és mind tudjuk, hogy a tisztesség és az erő ritka. Ha szükségetek van arra, amit adni tudok, visszavártok. Ha meg nem, semmi baj, nagy ez a világ, valahol, valaki biztosan éppen azt szeretné, amit én adhatok. Bármit mondanak, ezt ne feledd és ha nem is mondhatod ki sokszor, akkor is mindig ott legyen a fejedben! Semmi baj, nagy a világ és valahol, valakinek éppen rám van szüksége. Érted? Ez a legfontosabb hozzáállás, amikor másnak dolgozol.

   Zavarba jöttem. Miért mondja ezt nekem ez a kis kávészem - emberke? Hiszen én nem panaszkodtam, semmit sem tud rólam ... úgy döntöttem, hogy humorral  palástolom zavaromat, felnevettem hát.

   -Ez nagyon jól jött és őszintén csodálkozom, hogy maga ezt mondja - válaszoltam kacarászva.

   -Időnként újra rendelni fogom önt, majd útközben lelki tanácsadást rendezünk.

   Arca sem rezdült, már feszélyezett a komolysága és főleg az, hogy nem bírtam rájönni, mivel érdemeltem ki a bíztatást. Hiszen a legőrültebben vidám arcomat mutatom mindig az idegeneknek!

   A kávészem-emberke arcán enyhült a szigorú komolyság és újra nesscafésan mosolygott. Névjegykártyát nyújtott át.

   -Alvaro a nevem. Ha bármikor szükséged van egy szóra, bátran hívj! És még egyszer : amit te adsz, arra szükség van, ha nem itt, akkor ott. Az erős ember sosem vész el. Szép napot!

   -Talán fizetnék - hebegtem, most már titkolatlan zavarban.

   -Hagyd csak, majd legközelebb.

   -Mi? Nem, ezt nem fogadhatom el, még csak nem is vagyok rendszeres kuncsaft. Ki tudja, mikor rendelek még autót, igazán, hadd fizessem ki a fuvart!

   Sosem hívtam taxit, spóroltam és azt sem szerettem volna, ha lekötelezve majd nehezen mondhatok nemet egy esetleges magán meghívásra. A kávészem-emberkén azonban nyoma sem látszott efféle ,,turpisságnak”. Már indított is, amikor kiszállni készültem. Mosolyogva intettem és még visszaszólt:

   -Töltődj a szabadságod alatt, úgy jöjj vissza! És ne feledd : erős ember nem vész el a világban - ezt már szinte énekelve skandálta.

   Sosem fogom tudni, hogy Alvaro felfogja valaha is, mekkora lavinát indított el a lelkemben? Harminchárom évem ellenére nemigazán voltam magabiztos és szókimondó sem. Inkább magamban őrlődtem, sokszor magamat, de legtöbbször a külső körülményeket okolva a kudarcokért. Az élet természetesen e rezgésszintnek megfelelően osztotta a lapokat. Jobb híján megelégedtem velük, azért,hogy egy idő után besavanyodva vegyem tudomásul, hogy már újra zsákutcában vesztegelek. Átütő sikerem semmiben sem volt,pedig sokat tanultam, rengeteg az energiám, kitartásnak sem voltam híján. Valami mégis hiányzott.

   Pontosan egy év múlva, amikor már el is felejtettem a régi kiszolgáltatott önmagamat, ragyogó boldogan igyekeztem, szép számú baráti körrel a vasútállomásra. Vidámparkba készültünk, az idő gyönyörű volt, új ismerőseimmel éppen arról beszélgettünk, hogy kinek mit hozott az otthontól való elszakadás. Ez is érdekes, a sors olyan embereket rendelt utamba, akik a transzcendentális, belső fejlődés iránt érdeklődtek inkább. Az anyagi oldalát mind tudtuk, kimondatlanul is, arra nem fecséreltünk szót.

   Taxik, utcai zenészek és lármás indiai árusok között kanyarogtunk, amikor észrevettem.

   Alvaro, nyitott kocsiajtóval, lábát az autó küszöbén pihentetve, teljes odaadással fújta szét a cigarettafüstöt. Odafordultam, hogy talán köszönhetnék, elmondhatnám, mennyit jelentett pár szava. Megerősített. Integetni akartam, vagy ráköszönni. Látott, de kifejezéstelen arccal átsiklott rajtam a tekintete, körbenézett minden járókelőn egyformán, egykedvűen, majd beült autójába.

   Sosem láttam többé a kávészem arcú emberkét. Ha látnám se merném leszólítani és elmondani, hogy mióta és hogyan él emlékezetemben. Talán jót nevetne, vagy őrültnek nézne. Azt sem tudom pontosan, hogy ki ő és milyen ember valójában.

   Hogyan is állhatnék elé most, hat év elteltével, elmondani,hogy volt egy közös mágikus pillanatunk?!

   Pedig az volt. Valahogy ráérzett, mi hiányzik és egy mondattal a helyére illesztette azt a kereket, amiről nem is tudtam, hogy van nekem. Az szépen elkezdett forogni és földalatti vulkanikus erőként a látható, kézzel tapintható felszínen új domborzatokat hozott létre. Ami pedig akadályozott, azt elementáris, hisztérikus erővel és gyorsasággal tette a semmivel egyenlővé.

   Vallom, hogy szavai dolgoztak bennem, amikor a magánvállalkozásomat indítottam és megszámolni sem tudom, hányszor nyúltam a tarsolyomba e bíztatásért a döcögős kezdetekben. Mára már  elmondhatom,hogy sikerült. Végre úgy élek, ahogy mindigis szerettem volna, annyi szabadságom van, amennyi csak szükséges, annyit dolgozhatok, amennyit bírok és igen, Alvaro, igazad van, mindig van ember, aki éppen az én szolgáltatásaimat keresi. Sőt, olyan emberekkel dolgozom, akikkel kölcsönösen tiszteljük és nagyra becsüljük egymást. Kívánhat e többet ember?

   Kedves Alvaro, én azt sem tudom, hogy valójában milyen ember vagy, hogyan élsz és mi vezérelt az utamba. Még csak meg sem tudtam köszönni. Csak szeretném, nagyon szeretném, ha tudnád, hogy elvetett szómagjaid termékeny talajra találtak. Remélem.

 Nagy Tímea Noémi

   Az eső csak hull, a cseppek gördülnek. Hiába kérdezem, csak pajkosan kacsintanak, majd eltűnnek az apró kövek között.

   Fűzöm hát tovább az emlékek gyöngyszemeit.