Az emberek a hétköznapjaikban olyan mondatokat, szavakat, sablonszövegeket használnak, melyek lassan beépülnek az életükbe, szokássá válhatnak, és ezek a kimondott dolgok azonnal megmutatják, kik ők, milyen emberek, milyen az életfelfogásuk.

Annyi sok idős néni és bácsi beszél arról, neki milyen rossz, mert fáj a háta, a lába, a feje, a keze, hogy ő öreg, neki már nincs sok hátra és a többi, és a többi... Náluk aztán idővel csőstől jönnek a gondok. Az öregedés rohamosan átveszi az uralmat, kínozza őket, és lassan véget ér az életük abban a hitben, hogy ennyi idős korban már nem jár semmi, nincs boldogság és szórakozás.
Ha ezt hajtogatjuk mi is majd, mikor eljutunk abba a korba, akkor hasonló sorsra juthatunk.
Miért? Mert a negativitás elhatalmasodik, a közölnivalónknak komoly súlya van, mert sejtszinten beivódik a sok kínlódás ahelyett, hogy egy picit változtatnánk magunkon és a szótárunkon.

Van egy idősebb ismerősöm, aki soha nem állt meg, mindig megélte a pillanatait, magát az életet, és elfogadta, hogy az időskor hátrányai őt is elérik. De nagyobb benne az élet szeretete, a humor, a leleményesség, a vicces önirónia, ezért sosem panaszkodik, és bizony nem vonz be több olyan felesleges gondot, amely valóban megkeserítheti az életét, csak elhiszi, hogy neki is jár a jó, és ezt el is mondja úton-útfélen, mint bölcs tanító.

A szavak vonzóereje hatalmas. Azt gondolom, összefüggésbe hozható a hittel. Ha van hitünk, ami nem feltétlen vallásalapú, hanem ott van bármiben, bennünk, egy dalban, valakiben, akkor a kimondott szavainkat is könnyedén átalakíthatjuk, a szótárunkat átírhatjuk.
Pl. azt mondják: „semmi baj nem lesz” – én azt mondom: „minden rendben lesz”. Nem használom a baj szót soha, mert tudom, hogy az nem szerepelhet az én pozitív közlendőmben.

Ha a szerelemben hiszek, és mondogatom sokat, hogy igen, el fog jönni a nagy Ő, akkor el fog jönni, mert hiszem, hogy így lesz, és hiszem, hogy engem is lehet szeretni. Mert már kész vagyok erre, mert sokat megtanultam a párkapcsolatokról, a szerelemről.
De ha gyűlölöd magadat, és el is mondod a tükörben minden nap, hogy milyen csúnya vagy, és nem érsz semmit, a bőröd egy idő után pattanásos lesz, a szemed elveszti csillogását, a kisugárzásod nulla, egészségtelennek fogsz tűnni, és mindenféle testi betegség kijöhet rajtad az autoimmuntól a rákig. Miért? Mert lelkileg mérgezed magad, és bizonyított tény, hogy majdnem minden betegség alapja lelki eredetű.

Nem értek egyet pl. a Titok c. könyv oldalain leírtakkal, hiszen ott arról van szó, hogy mindig minden helyzetben legyünk pozitívak, ne mondogassuk, hogy a számlát nem tudom befizetni, és úgysem kapom meg a biciklit karácsonyra stb. Azt írja, hogy minden ilyennek az ellenkezőjét kell mondogatni, és ezzel minden megoldódik.
Egy frászt!
Hogy mondogathatná a többgyerekes családapa, aki a havi törlesztője miatt fillérre kiszámolja a pénzt mindenre, és a kasszánál szembesül vele, hogy a kenyeret sem tudja megvenni. Valljuk be, így elég nehéz csettinteni, és vállat vonva, emelt fővel azt mondani, hogy ki tudom fizetni, mikor ez nincs így...
Először el kell hinni, hogy egyszer ki tudom fizetni. Ehhez rengeteg mérlegelés, befelé figyelés, formálódás kell, akarni kell jobbá tenni az életet, merni kell változtatni. Persze jó, ha kimondjuk a pozitívat, de a problémát is el kell kezdeni megoldani, és felesleges alaptalanul áltatni magunkat.
Ha nem vagyok kész a szerelemre, nem várhatom, hogy az első pozitív megjegyzésem után találjak valakit, aztán csak a csalódás jön. Meg kell érni arra, amit kijelentünk, amit kívánunk.
Ha úgy érezzük, készek vagyunk minden kimondott dologra, minden szóra, akkor nagyon be tud indulni a szavak vonzóereje, és ezáltal életünk jobbá tétele.
Vigyázzunk, mit mondunk, fontoljuk meg, s csak azután jelentsünk ki, kívánjunk és beszéljünk!

Nálam már működik.
Rajtad a sor!
Szép formálódást! Szép hetet!
Ölelés!

Vera