Kevés a jó pasi kies hazánkban, és ráadásul gyorsan el is kelnek a húspiacon. A nőknek pedig már nem kell pirulva várni, hogy az első báli táncrendjéből a kiválasztottnak vajon tetszik-e, hiszen már szabad a vadászat.

Az, hogy foglalt vagy házas, nem tűnik leküzdhetetlen akadálynak, hiszen ki ne hallott volna már a környezetében olyan kapcsolatról, amelynek titkos szereplői a házas férj és egy egyedülálló nő. Persze a jelenség nem új keletű, de napjainkban, a „bármi áron boldogság” vizén evickélő, függetlenségének zászlaját büszkén lobogtató emancipált nő gyakran esik bele a csapdába.

A csapda eleinte nem is tűnik veszélyesnek.

Cukormázzal, az édes randik illatával kecsegtet.

Problémáktól mentes, párnacsatákkal teszi kívánatossá magát, hideg pezsgővel és forró, szexi suttogásokkal hívogat. (Igaz, a csalfa férj sokszor kevésbé romantikus helyről: a WC magányából, éjfél után, elbújva, elfojtott sutyorgással bódítja új szexpartnerét...)

Eleinte a 2 fél elhiteti magával, hogy pusztán szexuális kapcsolatról van szó, amellyel kitörhet addigi monotóniájából. De a nő lassan ráébred, hogy milyen fantasztikusakat beszélgetnek, hiszen szűkre szabott idejükben nincs szó napi pitiáner problémákról. A férfi családi gondjai vicces, megoldható jelenetekké törpülnek, és a 2 tilosban járó félnek egyre több közös titka lesz. Lassan úgy érzik, kettőjük kapcsolata az ideális, hiszen eleinte minden nagy érzelgős jelenetet nélkülöz, és nincsen terhelve felesleges szócsépléssel, sem büdös zoknikkal, sem a pénz gondos beosztásával.

Az eszményi pár megalkotásának délibábjával kecsegtet, amelyben a nő kiadhatja magát, leleplezheti félelmeit és szorongásait, és forró, vágyakozó ölelésekben oldódhat fel. A lángoló felek türelemmel és odaadással hallgatják egymást. A férfi megértő, okos tanácsokkal látja el szeretőjét, és apró dolgokban, még segít is... Eleinte. A Második Asszony pedig úgy tekint a férjre, mint ahogy annak első asszonya már régen nem képes a mosatlanok árnyékából.

Ám az élet mindig benyújtja a számlát! A Második Asszony, mégis csak a második a férfi életében. A mámoros gyeplő kicsúszik a szerető nő kezéből, és függővé válik. Telefonfüggővé – és a hívások mindig késnek. A megbeszélt időpontok felborulnak. A férfinek hol májbeteg anyósát kell sürgősen kórházba vinni, vagy ballag a gyerek, netán házassági évfordulójára kell virágért menni, vagy legrosszabb esetben: itt van a karácsony – és jönnek a pokolban égő ünnepek. Az addig büszke nő, aki persze semmi komolyat se akart, csak ül lelombozódva a telefonja mellett, és vágyakozva vár egy kósza SMS-t vagy egy email-t a szeretett férfitól.

A facebook pedig a legkomolyabb próbatétel, amit az emberiség kitalálhatott a XXI. században, saját maga boldogtalanságára.

Az önképregények sora között bolyongva mindent, amit tudni szeretne és nem szeretne, az kérve-kéretlenül a szeme elé tárul.

Az őrület hevében számtalanszor odakattint arra az oldalra, amit még csak véletlenül se lájkolhat. Nézi más boldog családját, amelynek sose lesz a tagja. Más ágyát, amelyben ő nem fekhet soha, ételeket, amelyeket nem kóstolhat. Kutyákat, amelyek csak megmorognák, és szépen öltözött nőket, akik nem jönnének soha el az ő esküvőjére. Nem úszik a boldogságban, ha nyaralás közben medencében látja őket, és kiveri a víz még egy rideg téli napon is, ha új fotókat tesznek fel. Az önmaga előtt is megszégyenült nő ezerszer fogadja meg, hogy a gép közelébe se megy. Letiltja, majd kitiltja a másikat és önmagát.

Percek helyett órák telnek el így. Napok helyett szomorú önváddal telt hónapok következnek. Kiváló időpont ez az önmarcangolásra, a fájdalmas zenék lájkolására és elveszett kiskutyák kiárusítására. A férfi helyett önmagunkban keressük a hibát. Hogyan csúszhattunk le a (jobb esetben) második helyre a szeretett férfi életében? Hogyan lettünk az okostelefonunk mártírjai?

Miért szenvedünk órákon át, annyira, hogy bőrünk ég, még a fejünkön a hajunk vége is fáj?

Kiélezett figyelemmel már mindenhol telefoncsöngést, lájkpittyegést hallunk – de tudjuk, érzékeink megcsaltak. Mint az a másik. Ő is megcsal, hiszen hazavitte a szerelmét...

Az édes álmok elmaradnak, és csak az éjszakai forgolódások zavarják meg a magányos nőt, aki már kezében a tabletjével alszik.

A könnyű kaland totális kudarccá olvad, a legjobb esetben is érzelmileg kifosztottnak érzi magát a nő, és utálkozva gondol már nemcsak a csapodár férfira, hanem magára is, hogy miért nem tudta uralni ezt az eleinte viszonylag könnyű helyzetet.

A Felismerés Órájában rájövünk: talán eleve kár volt belevágni.

Kár?

Nem is olyan biztos, hiszen az okosak tudják, hogy mindig azt kapjuk vissza, amit mi harcolunk ki magunknak. Ha hajlandóak vagyunk eleve futásnak indulni egy szekunder pályáról, akkor ne is csodálkozzunk, ha nem mi futunk be a célba. Minden kapcsolat elején is láthatjuk a végét, ha jól figyelünk. Ha már az első héten is eltünedezik kiválasztottunk, és mi még akkor persze nagylelkűen megbocsátunk, akkor később pláne el fog tűnni. Megszokja, hogy a második asszonnyal bármit megtehet. Ne csodálkozzunk, hiszen mi engedtük meg.

Aki az elején a második helyre szorul, az mindig is ott fogja végezni.

„A lelki sérülés nem múlik el soha. De hozzáedződik a lélek.” (Karinthy Frigyes)