Figyelve a világot sokat láthatjuk a „mai lányokat”, nőket tükörben, telefonnal magukat fotózva. Általában ugyanazzal a testtartással, csücsörítve, csábos pillantásokkal.

Errefelé szeretnék egy kis kitérőt tenni.

Az internet csodásan megnyitotta előttünk a világot, és ahhoz, hogy hamarabb kapjunk elismerést, előszeretettel pakolgatjuk ki a magunkról készített képeinket. A pasik teljesen odavannak ezek láttán, és azonnal nyomnak egy lájkot, vagy hozzáfűznek egy nyálcsorgató megjegyzést, mi pedig örülünk, hogy sikert arattunk.

Azt gondolom, ezzel semmi baj nem lenne, ha tudnánk a helyén kezelni, és a jó ízlés határain belül fotózgatni magunkat.

Általában azokat a csajokat látom folyamatosan ilyen képeken, akiknek rettentő önbizalomhiányuk van, pedig iszonyú csinosak, és nem lenne szükségük erre a cirkuszra.

Félreértés ne essék, nem irigység, vagy ilyesmi. Én is imádok fotózni, magamat is szoktam, mert figyelem a változást az arcomon, a testemen, jó visszaigazolás magamnak, hogy sokat formálódtam, hogy igen, meg vagyok elégedve a munkámmal, melyet magamért teszek. Azért is szeretem ezt az önfotósdit, mert jó buli, de én tudom, hogy miért teszem. Viszont a lányok nagy része nagyon el van veszve, és már-már túlzásba esnek, túl sokat adnak magukból ezeken a képeken, mert azt hiszik, ettől sokkal többek lesznek.

De miért csinálják?

Manapság a nagy többség szerint a jó nő az, akinek aligbugyiban pózolva is hibátlan alakja van, nem az a fontos, mi van a fejében, persze, legyen jó fej, de jobb, ha csendben van, ha be lehet tenni a sarokba, akit egy gombnyomással lehet különböző parancsokra ugrasztani. Aki nem zavar, mindig dekoratív, nem hízik egy kilót sem, sportol, soha semmi baja nincs, nem hisztizik stb.

Tiszteletet a kivételnek, aki nem így gondolja, de sajnos ez a tapasztalat.

Amióta világ a világ, kell a fiúknak a vizuális élmény, nekem is tetszik a női test szépsége, a formák, vonalak, a haj, a szem. Sok mindent elárul... Igen, erre „A szem a lélek tükre” dologra lyukadnék most ki:

Mikor 16 éves kislányokat látok meg egy ilyen pózolós képen, akkor egy kicsit megijedek. Hol van a gyermeki báj, mely egy lázadó tinédzser feszültségével keveredik? Hova tűnt a fiatal, hamvas kisleányka, és miért tűnik úgy, mint egy kivénhedt, kiégett nő, aki már úgy érzi, mindent látott?
Ijesztő ez nekem, mert felborítja a természet rendjét, agyontapossa a titokzatosságot, nem lesz izgalmas az ember maga, nem kell kibontani, nem tartogat meglepetéseket, csak futószalagra termett műanyag, aki azt sugallja: „engem bármikor ki lehet dobni”.
Félek, ezek a lányok sosem jönnek rá, mi a valódi érték, hogy mire törekedjenek annak érdekében, hogy igaziak legyenek, mert félredefiniálják, más fórumokat követnek, mást szűrnek le az életből.
Miért? Mert szexista világban élünk: bármikor, bárhol megláthatunk egy csodás keblet, mezítelen nőket, férfiakat, ömlik az erotika főműsoridőben a gyerekek szeme láttára. Rettenetesen könnyen hozzá lehet jutni pornográf tartalmakhoz, ezért a pornószínésznőt keresik férfiak a felnőtt filmekből, és csalódnak, mert az utcán nem találják, miközben a csajok igyekeznek plasztikai sebészekhez futni, hogy hasonlíthassanak az aktuális ideálra.

El van rontva a világ szeme és minden, a plakát, a televízió műsorai, a rádió, az újság, az internet az elmét és az egót akarja kiszolgálni, és ha az ego megkapja, amire vizuálisan szüksége van, akkor megnyugszik, és az elme nem őrül meg.
De a valódi téboly az pont a felszínen van, pont ez a látszólag agynyugtató valami az, ami jó mélyre hat, és gyilkolja a természetességet, az igazit, a valósat, a létezőt.

Folytatása következik...

Vera