Azóta rengeteget gondolkodom ezen. Néha nagyon felidegesítem rajta magam, néha pedig egyetértek.

Ki tudja, mi az igazság? Az ehhez kapcsolódó érzéseimet biztos befolyásolja, hogy milyen lelkiállapotban vagyok épp, de tény, hogy az ember többet bír el, mint amit gondol magáról. 

Fájdalom. Gyötrő, kínzó érzés. Mikor valaki beletipor a lelkünkbe, és mindenféle kommentár nélkül otthagy, átgázolva az érzéseinken, egyedül, akkor van igazán szükségünk a belső kapaszkodóinkra. Nehéz elborult aggyal, megtépázott lélekkel józanul gondolkozni, jó döntéseket hozni, megbocsátani, elengedni, de valahogy az idő mindig megoldja, vagyis nem is az idő, hanem te. Rajtad múlik, milyen hamar esel át a fájdalmadon. Nagyon nehéz megtanulni kezelni, méltósággal szenvedni, közben élni, elmenni dolgozni, aludni, létezni. 

Pedig a fájdalmakra szükség van, mert sok mindenre megtanít, tapasztalást ad, rákényszerít, hogy megismerd magad, hogy vedd észre, miért kapod, mit kell még magadban megtalálnod, hogy máskor ne érjen ilyen „tragédia”. Az értékrended fejlődésében is nagy szerepet játszik: hogy találod meg a szépséget a dolgokban, ha nem tapasztaltad a legmélyebb, legrosszabb oldalát is az életnek? Ennek bizony súlya van, akkor is, ha kimondani könnyű…. 

Szenvedés nélkül nincs élet, nincs szép, nincs kibontakozás. A szenvedések kikerülése, a konfliktushelyzetek előli menekülésnek semmi értelme. Tapasztalataim szerint bele kell menni, át kell engedni minden fájdalmat a lelkünkön. A harmóniának ára van, tény és való. 

Hányszor feküdtem a szőnyegemen, és könyörögtem Istennek, hogy hozza el a megváltó halált, mert a lelkem épp elmenni készült, nem bírta tovább a kegyetlen napokat, mikor a beteljesületlen dolgok, a csalódás lett úrrá egész lényemen… Aztán átengedtem magamon, és üvöltöttem, hadd tépázzon, gyötörjön, sőt mondtam neki: GYERE! ÖLJ MEG! NYÚZZ SZÉT! SZÍVJ KI! VIGYÉL EL! MARJ BELÉM! CSAVARJ! NA? MOST JOBB NEKED? GYERE CSAK! A TIÉD VAGYOK!

Majd a roham után egyszer csak kinyitottam a szemem, és még mindig tudtam levegőt venni, még mindig dobogott a szívem, és csörgedezett a vér az ereimben… Minden önsajnálatot megunva átmásztam a hálószobámba, álomba sírtam magam, és reggel nagy, piros, szétbőgött, nyusziszemekkel elkezdtem a következő napot. 

Könnyebb volt, valahogy tudtam, hogy nem csinálom rosszul, hogy előző éjszaka hagytam magam, nem harcoltam tovább ellene, csak engedtem, hogy gázoljon át rajtam a fájdalom. 

Valami ilyesmiről beszélnek a nagy bölcsek, hogy meg kell tanulnunk szembenézni a rossz érzésekkel ahhoz, hogy boldogok legyünk!

Ez is a pontos önismerethez vezető út… Ahhoz, hogy megtudjuk, mit bírunk, önvizsgálatot kell tartanunk, tesztelve magunkat. Ilyenkor a legnagyobb őszinteséggel, empátiával kell lennünk azzal, aki a tükörből visszanéz.

Szóval arról van szó, hogy el kell jönnie annak az időnek, mikor tudatosan tesszük próbára magunkat, és felmérjük a fájdalomküszöbünket. Persze nem a fizikait, hanem a lelki szinten lévőt.

Ez nagyon nehéz, hisz ki akarna felesleges szenvedést? Soha nem felesleges, még akkor sem, ha annak tűnik. Minden érted történik, akkor is, ha az nem kedvedre való, hidd el, nem csinálod rosszul, csak hagyd magad, ha már belementél… Csináld végig józanul, tudatosan, mert hidd el, hamarabb szabadulsz, merj szembe nézni, légy bátor, légy empatikus magaddal, megérdemled, hogy megismerd, ki is vagy valójában. 

Mert „halál” adja meg az élet értelmét, az élet a „halálét”, ne felejtsd!

Ölelés!

Vera