Igen, így volt. Elmentél minden olyan dolog mellett, amely a valóságot tükrözi, mert így egyszerűbb volt. Csak mentél előre, felfelé, mindenkin keresztül. Ez olyan, mikor elszabadul a vadlócsorda; őket nem állítja meg senki és semmi – csak mennek, hajtanak valamit, maguk sem tudják, mit.

Pásztor Anna szavaival élve: „Annyira akartunk nyerni, elfeledtük miért is!”
Fogalmad sem volt, merre tartasz, de nem is érdekelt, mindegy, miben, csak te legyél az első, az a lényeg. Figyelj! A rózsaszín buborék, amelyben éltél, drog volt, ugyanolyan drog, amit Hendrix vagy Joplin használt azért, hogy elviselje a valóságot. Neked ez kellett a mostani utadhoz, ne aggódj! De minden oké, ne bántsd magad!
Aztán jött a változás, egy pofon, egy csalódás bármi miatt, ami földhöz csapott, és felébresztett. Rájöttél, hogy az élet, bizony, néha kemény pálya, és te sem kerülheted ki ezt az útszakaszt. Természetesen kérdések merültek fel benned: hogy tudtam én eddig ennyire könnyedén élni? Ilyen önző lenni a nagy, rózsaszín buborékomban? Elfecséreltem egy csomó időt a felszínes dolgokra. Nem figyeltem semmire és senkire magamon kívül? Elhittem, hogy ez az egész műanyag élet létezik.

Aztán eljött az az idő, amikor hozzád is odaért a Jóisten, és az egyik végletből a másikban ébredtél fel. Kipukkant a buborékocska! Pofára estél, majd kitört az üvegajtó, és hirtelen rád zúdult a világ összes búja, bánata, kitisztult minden, és ez most összenyom.

Eddig csak bámultad a híreket, az egyik füleden be, a másikon ki... Ma pedig felbosszant, amit hallasz a tévében: hogy gyerekeket dolgoztatnak, hogy a muszlim nőknek sanyarú a sorsa, vagy hogy sok a háború… Legszívesebben Superman-ruhát öltenél, hogy megmentsd a Földet.

Pórul járt állatokat fogadsz be, segítesz az ételosztásnál mint önkéntes, otthon pedig összeesküvés-elméleteket gyártasz, s megosztod az emberiség becsapásáról szóló videókat az internetes profilodon, felszólítva ismerőseidet arra, hogy járjanak nyitott szemmel, mert bármikor nukleáris bombát dobhatnak a nyakukba.

A baráti összejöveteleken is csak nagy igazságtalanságokról tudsz beszélni, hogy miközben Józsi éhen hal, addig Lajos most cseréli le a Bentley-t Maseratira. Ők meg teljesen hülyének néznek, nem értik, hogy a nagy partiarcból mi lett. Kicsit mindenkinek az agyára mész, de elfogadják, mert szeretnek, és bíznak abban, hogy ez csak egy átmeneti állapot.

Gyakorlati gondolkodóvá válsz, és szinte már megkattansz ettől az egésztől, és azt érzed, még mindig nem elég, amit nap mint nap teszel az emberiség megmentése érdekében.

Jó, jó! Nyugi! Szép, hogy te lettél Terézanyu, de ezt nyugodtabban, lassan is lehet csinálni.

Azok a hősök, akik egy kézmozdulattal meg tudják menteni a Földet, csak a filmvásznon léteznek. Nem tudsz mindenkinek menedéket, ételt adni, vagy igazságot osztani minden utcasarkon. Ahhoz, hogy változtass, kicsi lépteket is elég megtenni.

Tapasztalataim szerint az embernek arra kellene törekednie, hogy jót cselekedjen, akár apró dolgokban is: hogy figyeljen a másikra, hogy tanuljon meg igazán, feltétel nélkül szeretni, s ezeket az érzéseket merje kimutatni, bátran vállalja fel magát. Hogy adjon egy százast a kocsi ablakából a rászorulónak, és ne gondolkozzon azon, mire kell.

A zenésznek, költőnek, festőnek is az a dolga, hogy alkossanak mindenki örömére, osszák meg másokkal műveiket. Fontos, hogy az emberek mondják el egymásnak a szép gondolataikat, mutassák meg, miként változott meg az életük, amióta így élnek, és ajánlják embertársaiknak ugyanezt az életfelfogást. Ha ezt te is elindítod, és igazán így érzel, akkor terved sikeres lehet.

Akkor leszel igazán nagy, ha ezeket megteszed magadért és másokért! Ettől lehet a világ szebb, ettől tud minden egyensúlyba kerülni, s ekkor lehetsz te igazi szuperhős! Mert terjeszted a jó cselekedeteket, mint egy próféta.

Ha egy pillanatra is lelkiismeret-furdalást éreznél, mert mersz adni, szerintem hessegesd el. Nagyon-nagyon jól teszed, ha segítesz másoknak, még akkor is, ha már százszor kihasználtak. A világ, sajnos, belénk táplálta, hogy bizalmatlanok legyünk, hogy rögtön gyanút érezzünk, ha idegennek adunk.

Hidd el, a sok tapasztalat után, de még anélkül is képes vagy megkülönböztetni a jót a rossztól, és biztosan nem fogsz belehalni, ha ezeket a szép dolgokat rendszeresen megteszed. Nyugodtan tedd, amit érzel!

Velem is volt olyan, hogy sétáltam az utcán, találkoztam egy fiúval, aki kért egy ölelést, én meg adtam. Később pedig észrevettem, hogy nincs meg a telefonom, de ez az eset sem tántorított el attól, hogy továbbra is szeressem az embertársaimat, és bízzak bennük.

Ki van ez találva, hiszen az emberi természetbe ősidők óta bele van kódolva, hogy adni boldogság. Nem szabadna hagyni, hogy a világ kiégesse belőled ezt az ősi ösztönt…

Én tudom, hogy számomra ez okozza a legnagyobb örömöt, engem az tölt, ha adhatok, mert visszakapom, mert mindenki visszakapja valahol, valamilyen formában, de abban a pillanatban, mikor megteszem, forróság önti el a szívem, és sünik csiklandoznak belül. Kicsit olyan ez, mint amikor szerelembe esel.

Mert szerelembe esel magaddal, mert ebben a rezgésben megtanulod magadat szeretni, és ezáltal a saját szemüvegeden keresztül a világot is értékelni, elfogadni.

Ezt sokan furcsállják bennem, de nem igazán érdekel, mert nekem nagyon jól esik adni! Kívánom, hogy érezd te is így, hogy te lehess a hétköznapok igazi szuperhőse!

Ölelés! Szép hetet!

Vera