Életem legrosszabb döntését abban a pillanatban hoztam meg. Igent mondtam neki. A feladat olyan könnyűnek látszott: csak egy szikra begyújtása, vagy egy elejtett égő gyufa, semmi több, nem nagy dolog. És mire a nyomozók kiderítik a pusztítás okát, bottal üthetik a nyomunkat.

Attól tartva, hogy meggondolom magam, a következő hétre tűzte ki a behatolás időpontját. Nem volt nehéz dolgunk, könnyen megtaláltuk a termeket, amit kerestünk. Az a néhány látogató, aki még ott lézengett, nem törődött velünk, feltűnés nélkül tudtuk végrehajtani a tervünket. Mielőtt a meggyújtott gyufát eldobtam, ő kirohant, így szerezve alibit magának. A felcsapó láng és a hőség hamarosan betöltötte a teret, és én abban a pillanatban csak arra tudtam gondolni, hogy perceken belül megfulladok. A füst elhomályosította a látásomat, és az zakatolt a fejemben, hogy ki kell jutnom, ám a kivezető utat már nem találtam. Ekkor azt éreztem, hogy valami nehéz csap meg, aztán a földre zuhantam. A karom lángolt, és a tűz már a húsomat marcangolta. Felordítottam a fájdalomtól, de senki nem jött a segítségemre. Itt van hát a vég. Legyen átkozott ez az ember, és minden, ami vele kapcsolatos! Ez volt az utolsó tiszta gondolatom, aztán elveszítettem az eszméletemet. 

Egy kórház steril, fehér szobájában ébredtem fel. A testemet bekötözték, akár egy múmiának. Egyáltalán nem tudtam mozogni, elviselhetetlen fájdalom gyötört. Az orvosaim azt mondták, maradandó sérüléseket szereztem. Rémálmaiban a szirénák harsogó vijjogása és a tűz forrósága kínzott, nappal meg csak bámultam a plafont, semmi másra nem voltam képes. Bár gyűlöltem őt, mégis vártam, hogy meglátogasson, de nem jött el, és eltűnése csak fokozta a rossz érzéseimet. Amikor jobban lettem, megjelentek a rendőrök, letartóztattak, és börtönbe kerültem. Megtudtam, hogy mégis előkerült egy szemtanú, és én voltam az egyetlen gyanúsított. Ő pedig kicsúszott a kezük közül.

A rács mögött töltött élet első heteiben szenvedtem a legtöbbet. Féltem a többi rabtól, egyedül éreztem magam, és még mindig fájt az égett bőröm. Nem maradt remény számomra, szilárdan hittem, hogy az életemnek vége.

Ahogy viszont a napokból hónapok lettek, elkezdtem alkalmazkodni a börtönélethez. Szereztem néhány barátot, de akadtak ellenségeim is. Megtanultam harcolni, és megvédeni magam a többiektől. Az egyik társam megmutatta, hogyan kell egy verekedésből győztesen kikerülni, a másik pedig azt, hová kell ütni ahhoz, hogy az áldozat elájuljon. A napjaimat kártyajátékkal és tévézéssel töltöttem, valamint leveleket írtam neki, de ezeket sosem küldtem el. Nem tudtam, hová címezzem.

Az évek teltek, én pedig egyre kevésbé hittem benne, hogy valaha kijutok onnan, de nagyjából egy évvel a szabadulásom előtt egy nap valami megváltozott.

Levelet kaptam tőle.

Noha látni sem akartam, ő jelentette az egyetlen embert, aki segíthetett nekem. Bármennyire vonakodtam bevallani, szükségem volt rá, és felcsillant bennem a remény. Azt írta, mindent meg fog tenni, hogy kiszabadítson, és újrakezdhessük onnan, ahol abbahagytuk.

Eltartott egy ideig, aztán végül az erőfeszítései meghozták az eredményt. Soha nem tudtam meg, hogyan érte el, de a levele után fél évvel kiengedtek. Kaptam egy második esélyt az életre, de tisztában voltam vele, hogy soha nem térhetek vissza a korábbi állapotokhoz. Elölről kellett kezdenem mindent, hogy jóvátegyem, amit elkövettem.

És ami a legfontosabb: meg kellett találnom a módját, hogy együtt éljek a tetteim miatti bűntudattal és a szégyenérzettel.