Azon az utolsó próbák egyikén jártunk, amikor is a dramaturg-rendező Kriszt László és a főszereplő Gergely Zsófia, még egyszer rögzítették azokat a lélektani állapotokat, amelyek a gyilkossággal vádolt nő, bírósági tárgyalásán jelen vannak. Violante tagadással, hamis váddal, fenyegetéssel, manipulálással, próbálja elkerülni a felelősségre vonást.

- Herczeg Ferenc 1921-ben megjelent írását csak nagyon ritkán lehet színpadon látni. Mit gondol, miért?
Mivel nem vagyok irodalomtörténész, ezért csak nagyon óvatosan szeretnék fogalmazni. Herczeg Ferenc a Magyarországi XX. század első felének meghatározó irodalmi és szellemi személyisége volt, magas szintű műveltségének, politikai szerepvállalásának és kifinomult irodalmi tevékenységének köszönhette országos ismertségét, művei közt ép úgy megtalálható volt a dráma, a regény, a bohózat, a költemények, mint a keresztény kultúrkör. A „Violante és bíró” monodráma mindösszesen 16 perc, ami nem olyan hosszú, hogy érdemes lenne önmagában előadni, de lehet egy olyan önálló produkció, amely óriási kihívás egy színésznőnek, s a néző is kap egy tömör, elgondolkoztató irodalmi és színházi élményt.
- Miről szól a monodráma?
Egy bonyolult, szövevényes, s legfőképp, nem szokványos, bírósági tárgyalással találkozhat a néző, hiszen csak a vádlott van jelen senki más, ezért alapvetően monodráma. De az igazi csavart az adja, hogy a bíró sem egy hús-vér ítész, hanem magának a vádlottnak, Violanténak a lelkiismerete, tehát a saját lelkiismeretével áll szembe. Mint általában a bűnnel szembesülő ember, először tagadni majd másokra próbálja hárítani a terhére rótt bűnöket, de ezek a bűnök mind-mind visszahullnak rája. Azt a koncepciót követtük végig a monodráma próbafolyamat alatt, hogy jóval tágabb horizontba kell helyezni, s ezzel együtt ábrázolni magát a bűnt elkövető embert, s az arra adott lelkiismereti reakciót.
- Akkor ez egy lelki tusakodása Violanténak önmagával, az elkövetett bűneivel?
Igen, de nem a bűneivel, hanem annak bevallásával tusakodik. Ebben a monodrámában nem csak egy emberről, Violantéről van szó, hanem a mindenkori emberről, az elkövetet bűnökről, majd az azt, számon kérő helyzetről, mert előbb vagy utóbb, mindenki szembesül az általa elkövetett bűnökkel, ki így, ki úgy. Hiszen közülünk is, ki nem szembesült volna már önmagával, a lelkiismeretével? De a mindenkori ember, a legtöbb esetben tagadni, majd hárítani próbálja saját bűneit, nem hajlandó (legalább önmagának) beismeri, inkább körömszakadtáig küzd, harcol ellene. Ha pedig nincs őszinte beismerése a bűnnek, akkor nincs Isteni kegyelem, amely legalább segít elhordozni azokat a következményeket, amelyek a bűn velejárói. Mert természetesen nem létezik, hogy önmagában a bűn megvallása, elkerülhetővé teszi magát a büntetést, de az emberek legtöbbje, eddig el sem jut, megmaradnak a konok tagadásnál még saját magukkal szemben is. Ennek pedig csak egyetlen ellenszere van, a töredelmes, őszinte (önmagunk előtti) beismerés. Ugyan is a bűn lélektanilag olyan, mint egy pusztító vírus, amit hiába tagadunk vagy nem veszünk róla tudomást, előbb-utóbb elhatalmasodik rajtunk, végül megöl. Erről a lélektani folyamatról szól a monodráma.
- A színésznő, megdöbbentő hitelességgel jelenítette meg, ezt az elvetemült asszonyt, és magával ragadóan adta meg magát sorsának, a halálos ítéletének. Seregnyi lélektani réteg s mindez, egyetlen rövidke monodrámában!
Hát kétségtelen, hogy ennyire sűrű, feszített és változatos dramaturgiát, szinte egyik műve sem tartalmaz, s akkor még nem szóltam arról, hogy milyen sok értelmezési lehetőséget kínál.
Herczeg Ferenc ebben a monodrámában, elénk tárja általános értelembe a bűn lélektanát, s az arra adott automatikus emberi válaszokat, a feloldást pedig átutalja a keresztény megváltás, kegyelem tanához miszerint: „a bűn, maga a büntetés” vagy is, nincs olyan bűne az embernek, amellyel valamikor ne kellene szembesülnie s annak következményeit viselnie.
- Nem tudom jól láttam e, hogy párhuzamba volt a színészpedagógia a rendezéssel?
A színészpedagógiának (véleményem szerint) mindig jelen kell lennie egy színházi próbafolyamatban, hiszen a színész saját lelkivilágát figyelembe véve, csak azon keresztül lehet hitelesen interpretálni egy művet, azt nem lehet figyelmen kívül hagyni, példát is mondok rá. A Rómeó és Júlia darabba Júlia, egy 13 éves tiszta lány, ezt nyilvánvaló nem tudja eljátszani egy mai 13 éves színésznő, csak egy olyan, aki 13 éves, mai szemmel 15-16 évesnek néz ki, de már átélte a párkapcsolat a szerelem pozitív és negatív tapasztalatait. Egy színész, a megélt életeseményeiből tud csak kiindulni, azt művészi fokon visszaadni, amit nem élt meg az életben, azt csak illusztrálni tudja. Tehát figyelembe kellett venni azt a finom egyensúlyt, kapcsolatot az élettapasztalat és a művészi munka közt, amely révén ábrázolni tudtuk Violante romlott, bűnös lelkivilágát.
- A színészi teljesítmény mellett megemlíteném a díszletet, hogyan kell értelmezni?
A díszlet szimbolikus, lényegében a lélek börtönét illusztrálja, amelyből már nincs visszaút. Ebből csak előre lehet jutni, mégpedig a töredelmes beismerés és megbánás irányába, amelyet, mint már említettem az Isteni kegyelem fog megítélni. A mindenkori ember a bűnnel eltávolodik Istentől, a töredelmes megbánással viszont visszatérhet hozzá.
- A beszélgetésünk vége felé, Gergely Zsófia színésznőről, megtudhatnánk többet?
A színésznő azok közé tartozik, akit a fiatalkori élet előbb, elterelt a színészpályától, (vannak még így, jó páran), majd egy sokkal magasabb értelmi, szellemi és érzelmi szinten visszaterelt. Tehetséges, szorgalmas (ma már kolléganő) aki tudja a határait, de a végtelen lehetőségeit is. Számára a mindenkori színház egy olyan létállapot, amelyben tud lubickolni, de ezért meg is tesz minden tőle telhetőt.
- Hol és mikor lesz megtekinthető ez a mélylélektani monodráma?
A Fészek Művészklubban, de az hogy pontosan mikor, most nem tudok válaszolni.
Aki szeretne, többet megtudni az tekintse meg a www.kikszinhaz.hu weboldalunkra!
- Köszönöm a beszélgetést!

Interjú: Cs. Pál.
Fotó: Bujnovszky Vanda