Hogy milyen érzések kavarogtak bennem az előadást követően, azt még magamnak is nehéz szavakba önteni, de az előadást követő események végképp arra kényszerítettek hogy a zsebkendőm után nyúljak.
Azt a beszélgetést, melyet most közre adok egy riporton keresztül, a helyszínen /Fészek Művészklub/ rögzítettem az elődást követően 2022. 01. 27-én.
- Itt ülünk a Fészek Művészklub kupolatermében, s ha jól tudom ez egy ikonikus terem?
Igen, az egyik ikonikus terem, mert, hogy abból van itt jócskán. Mindenesetre ez a második emeleten lévő terem arról volt híres, hogy eredetileg anno ez, egy bár volt, s amikor az első emeleti kártya teremből feljöttek a művészek, akkor itt lazultak el, tovább folytatva a jókedv fokozását /ivást/ ebben a halvány derengésű fények közt pletykálkodtak, s cserélték ki a művészszakma, ma úgy mondanánk bulvár híreit, nem kicsit kapatos állapotban.
Azonban csak az öregek tudták, hogy a legtöbbször suttogva átadott magánéleti titkokat, a terem speciális tere, merthogy kör alakú és fent kupolába végződő sajátossága miatt, a hang nem felfelé haladt, hanem vízszintesen körbe. Tehát a kör egyik oldalán ülő és tudatosan érdeklődők, tisztán hallották a másik oldalon elhangzó titkokat. Csak kevesen ismerték a terem e sajátosságát, mindenesetre az élelmesebb újságírók tudták, s igy nem volt nehéz a kor akkori újságjaiba szenzációként lehozni intim magánéletit, titkokat. Hát ennyit arról a teremről ahol beszélgetünk.
- Akkor ez egy kultúrtörténeti anekdota!
Talán annál egy kicsivel több is.
- Térjünk arra, amiért most itt ülünk. A monodráma magával ragadó volt, olyan érzések kerítettek hatalmába, amihez nem is találok szavakat.
Ha így van, akkor minden rendben van, egyrészt mert átment a monodráma alap üzenete, "egy kislány szenvedésein keresztül bemutatni a hatszázezer magyar és összességében hatmillió zsidó ember szenvedéseit, kegyetlen meggyilkolását", másrészt a színésznő "Gunyecz Anna, hitelesen alakította a szerepét, mindkettőnek nagyon örülök.
- Ki ez a csodálatos kislány, illetve színésznő?
Jól mondta, mindkettő, mert miközben azért ő még egy kislány, 22 éves, azon felül egy rendkívüli tehetségű fiatal színésznő. Anna a kamaraszínházunk stúdiójában szerezte meg a különböző szintű színészi képesítéseket, de ami talán ennél is többet jelent, érte el azt a színészi tudásszintet, amely lehetővé tette számára ennek a szerepnek a megformálását. Rendkívül szorgalmas, tisztelettudó, korosztályának kevésbé ismert, de véleményem szerint példaértékű színész egyénisége.

- Nézőként azon vettem észre magam, ott vagyok vele együtt! Hogyan lehetséges, hogy az írónő tragédiáját ilyen hitelesen tudta előadni a színpadon?
Hát egyrészt, ez a színház egyik csodája, amely megélhetővé teszi mindezt a néző számára, a másik az a napló, amelyet könyv formájában vettem kézhez, úgy 16 évvel ezelőtt, s amelyben a borzalmakat átélt írónő, semmilyen értelemben nem sajnáltatta magát, nem törekedett felnagyitani az átélt traumáit, vagy is nem próbált meg senkit manipulálni „nem sirtam, már nem tudtam sírni sem”. Harmadikként, amikor színpadra alkalmaztam, igyekeztem mindezeket az emberi értékeket megtartani, s nem törekedtem a hatásvadászatra. Azt hiszem az ilyen témájú darabok legnagyobb hibája, hogy ezeket a manipulatív elemeket használják a rendező kollégák, azt gondolják, hogy a tiszta emberi érzések csupán, nem lehetnek hatással a nézőre, pedig éppen fordítva van, ékes példa erre ez a monodráma, s azok a nézői észrevételek, amelyeket ön is elmondott.
- Amikor vége volt az előadásnak, elfelejtettem tapsolni, de ezzel nem voltam egyedül!
Ezt a mai napig nem tudom felfogni, pedig higgye el, amióta játsszuk, igy van. Ugyan is a néző hatása alá kerül magának a történetnek, a kislány tragédiájának minden kis részletével.
A néző az elején még nem is veszi mindezt észre, arra gondol, milyen édes, milyen szép ez a zsidó kislány, csacsog, ugróiskolát játszik, iskolába jár, fejlődik, még megpróbál szerelmes is lenni, mint a nagyobb lányok, s közben elmeséli a külvilág történéseit. Aztán azon kapja magát a néző, hogy nem csak kívülről figyeli a kislány élettörténéseit, hanem szereves részévé válik. Az igazi azonosulás azonban akkor következik be, amikor a kislány szenvedéseivel szembesül, amit sohasem panaszkodással mesél el, még a legnagyobb tragédiát sem vádaskodással  egybekötve interpretálja, hanem tiszta szívvel, naivitással. Amikor halott édesanyjának kínálja a levest, amikor szembesül azzal, hogy édesanyja már nem fogja megenni, fel sem tudja fogni az eseményeket, mert egy 15 éves kislány, hogyan is tudná megérteni az őt körbe vevő gonosz világot, sehogy. S végig igy az előadáson keresztül, fokról-fokra születik meg a nézőben az együttérzése, az azonosulása, a szolidaritás a kislány szenvedéseivel. No ezért nincs azonnal taps az előadás végén, mert a morális, azonosulás után, /egyfajta jóleső állapotból/ rendkívül nehéz a valóságos színházi székbe visszazökkenni, s a szokásoknak megfelelően, már racionálisan tapsolni.
- Amikor vége lett a tapsnak, nem könnyen, de a színpadra varázsolták Marikát, Sárdi Máriát, aki most 93 éves, itt elszakadt minden, már nem törődtem azzal, hogy hány zsebkendőt használok el.
Nekem is felemelő érzés volt, egyrészt mert egy rendkívüli asszony, aki a tragédiát követően, nem /joggal/ vádaskodó, önmarcangolóvá vált, hanem jó feleség, jó anya, egy tiszta szívű ember maradt. Eredetileg ezen az előadáson mind a négy szereposztás színpadra lépett volna, de lehetetlen volt megvalósítani ebben a járványos időszakban, mindenesetre álljon itt a 16 év alatt színpadra lépő szereposztások: Budai Tünde, Szabó Eszter, Dombrádi Alina és Gunyecz Anna, azt gondolom, hogy az ő munkájuk, áldozatuk és színészi teljesítményük nélkül, nem jutottunk volna idáig.
- Habár Marika már csak tolószékben tudott megjelenni, nagyon friss szellemi állapotot tükrözött.
Tudja nagyon érdekes az, hogy a szellemet sokkal jobban, tartósabban lehet frissen tartani, megfelelő életmóddal, mint a fizikai testet, ő ennek ékes bizonyitéka.
- Beszélgetésünk vége felé, meséljen a színházi terveiről? Már csak azért is, mert ilyen színvonalú előadásra mindig szívesen jövök!
További repertoár előadásaink, amelyek hasonló értékeket képviselnek, s mi más értelme lenne színházat csinálnia az embernek, ha nem ilyeneket, Sartre: „Zárt tárgyalás” amelyben Gergely Zsófia, Gunyecz Anna és Illés Tamás szerepformálása magasszintű, s nem rég készült el, egy másik holokauszt monodráma Tadeusz Borovszki: „Nálunk Auschwitzban” amelyet Illés Tamás alakit. Ezeket lényegében pénz nélkül csináltuk meg, de a nagyobb elképzelésekhez mind ez már, kevés. Mindenestre én/mi tesszük a dolgunkat, s igyekszünk „emlékezetes” vagy „maradandó” előadásokat létrehozni, a többi nem rajtunk múlik! 
- Köszönöm a beszélgetés! S akik többet szeretnének megtudni a kamaraszínház társulatáról, az látogasson el a www.kazanistvankamaraszinhaz.hu és a www.mindenamiszinhaz.hu weboldalakra!

Cs. P.