Mindannyian észrevehetjük, hogy megváltozott a világ: mintha már nem lenne jobb- és baloldal a politikában. Csak az oltáspártiak és nem -pártiak. Kiegészíteném: mintha két síkon mozogna a létezésünk: egy romboló és egy építő erő ural minket, bármit is értünk ez alatt. Az utóbbira gondolván - építő erő - nemrég megismerhettem Boros Emese énekművészt. Egy olyan sokoldalú tehetséget, akiben megannyi alázat van: semmi allűr, semmi nagyképűség, csak önmagát adja, egy "halandó", de nagyszerű EMBER, akinek azonban elképesztő tehetség adatott, ha még ő ezt nem is ismeri el feltétlenül. Nos, az interjúból érezni fogjátok, hogy ez nem egészen így van, bármennyire is szerény. Ez is naggyá teszi őt…

Az interjú előtt sokat beszélgettünk - nem volt "dolgom" még ilyen karizmatikus egyéniséggel mint mostani interjúalanyom -, s kitűnt, hogy nem egy vakbuzgó keresztényről van szó, aki mindenáron megtérítené a nem hívőt. Egy olyan nőről írok, aki dicsőítő énekeket dalol, ám nem "tipikus" módon. Érződik a tiszta lélek, Isten jelenléte, s Emese remekül ötvözi a keresztény dalokat a könnyed jazz-zel. Jómagam nem is hallottam még ehhez hasonlót. "Kint" (a művésznő székely) operetténekesnőként vált ismertté. Vele beszélgetek a zenei múltjáról, gyökereiről, istenhitéről, s arról is, miként érinti őt a vírus...

Fenomena: Nagyon közel áll hozzám a zene, s magam is római katolikus vagyok, akár Te. Istent dicsőíted énekeddel, s ha jól tudom, felléptél már több ízben az Ez az a nap-on (a Papp László Budapest Sportarénában, minden évben megrendezendő, rendkívüli esemény) is... Hogyan kezdődött az énekesi pályád? 

Boros Emese (a továbbiakban B.E.): Gyermekkoromban volt egy vízióm, amely egészen beleégett az elmémbe… Láttam Boros Emesét felnőttként: elit lokál, csillogó, fekete zongora; bordó, hosszú, felhasított ruha. Emlékszem az érzésre: nem háttérzaj voltam; a közönség azért jött, hogy engem láthasson. Talán ezzel indulhatott az egész…

Röviden az utam: a kolozsvári Gh. Dima Zeneakadémián diplomáztam magánének szakon, mesterem dr. Elena Andries volt, majd a Marosvásárhelyi Állami Filharmónia alkalmazottja lettem. Mindeközben oktatással is foglalkoztam. Különböző műfajokban is kipróbálhattam magam, így lettem tagja a Varieté Expressz operettegyüttesnek és a Jazz 4 Fun zenekarnak. Ezt követően, 2019 szeptemberében pedig Budapestre kerültem a Nemzeti Filharmonikusokhoz. Most is itt tevékenykedem, és persze a saját utamat is járom.

Fenomena: A szüleid - esetleg egyéb felmenőid - foglalkoztak zenével? Előfordult, hogy már háromévesen dudorásztál, esetleg fakanállal verted az edényeket? :-)

B.E: (mosolyog) A szüleim mindketten muzikálisak. A drága édesanyám több évig táncolt és énekelt is egy néptáncegyüttesben; a kedves édesapám pedig több ízben is szívesen vállalta el a húsvéti passióból Jézus szerepének éneklését. És hát a nagyszüleim vidám, életrevaló , énekes-táncos emberek voltak, de hát megöregszik az ember és sok minden megváltozik... (kedvesen mosolyog). Amúgy a most 85 esztendős nagymamámmal, mikor telefonon beszélünk, néha elénekeljük azt az éneket, amit ő tanított nekem még pici koromban: Levegőben szépen szól a pacsirta / Az embernek szívét úgy felvidítja… 

(Említettem neki, hogy nagyon tisztelem a székelyeket. Megkérdezte, miért. Az első gondolatom az volt: "mert magyarabbak vagytok, mint mi". Aztán kapcsoltam, mintha az előző egy belém nevelt gondolat lenne szinte, s helyesbítettem: "mert sok székelyt ismerek, akik nehezen élnek meg, mégis mindig mosolyognak. Emese kedvesen azt mondta: "mert a székely a jég hátán is meg kell éljen").

Fenomena: "Vígkedélyű, megoldáscentrikus, szociábilis személynek ismerem magam; célom, hogy a világnak azt a kis részecskéjét, ami rám lett bízva, jobbá tegyem." Eképpen fogalmazol a Nemzeti Filharmonikusok oldalán. Hogyan érzed magad ott? 

B.E.: Megtisztelő számomra, hogy itt énekelhetek. A vezetőim és a kollégáim egyaránt óriási alázatot tanúsítanak a zene iránt. Ugyanakkor egytől egyig profi énekművész minden társam. Van valami csodálatos az együtténeklésünkben: alázatra nevel és biztonságot is ad, és mindeközben lubickolni lehet a gyönyörű harmóniákban. Minden művész küzd azzal, hogy elég jó legyen; sokszor egymás „terheit” hordozván válunk, emberileg és szakmailag is, egyre jobbakká.

Fenomena: Mit jelent számodra a zene? 

B.E.: A minap a Nyugatinál egy srác gitározott és énekelt. Zeneileg minden a helyén volt. Ki is vagyok éhezve az élőzenére. Leültem hát, és körülbelül negyven percig hallgattam őt. Hogy miért?! Mert a muzsika megszépíti napjainkat. Ez az egyetlen kommunikációs eszköz, amely az értelmet kikerüli, és a szívet célozza meg. Mindez felelősség is: nem mindegy, mi az üzenet… Persze mindaz művészet, ami igaz, ám én mégis amondó vagyok, hogy kutassuk az örök értékeket, lássuk meg a jót, a szépet. 

Az igazi nagy művészek a világi próféták. Ők mindig érzékenyek arra, amikor változás közeleg, és ezt jelzik akár írásban, zenében, festményekben... Ez a küldetés nagyon mélyen rejtett. Mi ezzel szolgálunk mások fele. 

Fenomena: Fentebb említettem, hogy római katolikus vagy. Miként indult el az életedben a hit? Mennyire vették a szüleid komolyan a vallást? Én a kettőt megkülönböztetném: vallás, hit. Lehet imádkozni egy kis szobában is, vagy "muszáj" templomba járni? Hogy látod?

B.E.: A vallás azt jelenti, hogy megvallom a hitemet. Ha nincs hit, üres a vallás. Ha valaki templomba jár, az még nem jelenti azt, hogy hite is van… Persze nem is zárja ki azt. De azt látom, hogy sokkal nyitottabbak a Fennvaló megismerésére azok, akik soha semmilyen kapcsolatban nem voltak vele, mint azok, akik ÚGY GONDOLJÁK, hogy már rég ismerik Őt. Kissé megrekedtünk - persze, nem mindenki (mosolyog) -,  és sajnos sok helyzetben a „szülinapi buliból” pont az ünnepelt marad ki: Jézus. Pedig az emberek keresik; elképesztő, hogy hány ilyen személlyel találkozom. Soha nem volt ekkora spirituális éhség a világban, mint napjainkban. Van egy elmélet, miszerint azért vagyunk szomjasok, mert tudjuk, hogy a víz létezik. Ez a lelki szomjúság is azért van bennünk, mert ott legbelül tudjuk, hogy létezik AZ, aki ezt el tudja oltani. 

A kis szobáról: az Istennel való kapcsolat nem helyhez kötött; ha kint, egy dombon imádkozom, az a hely már egy templom. De: "hiába van tele a levegő párával, nem tudsz vizet inni onnan; a forráshoz kell menned… hogy ihass" - - valahol hallottam ezt s igaznak tartom. A templomok, a gyülekezetek ilyen források lehetnek.

Óriási kaland számomra, hogy Istennel élem a mindennapokat. Hát… nem unatkozom (megint csak kedvesen nevet). Olyan dolgokat bíz rám, hogy én csak pislogok. Volt, hogy ezer fiatalnak kellett mesélnem az életemről, volt, hogy kemény próbatételekből jöttem ki győzedelmesen, volt, hogy karácsonyi, lelki koncertet kellett szerveznem… Nekem, aki sosem voltam szervezőtípus (nevet). De mindig azt látom, hogy a munka harminc százaléka az enyém, a maradék hetven pedig Őt dicséri. 

Fenomena: Miként éled meg a covidot? Akár magánemberként, akár énekesként... 

B.E.: A háborúban senki nem gondolja, hogy örökké élhet. Aki harcba indul, biztos, hogy legalább egyszer elgondolkodott azon, hogy mi az élet értelme… A covid egy ilyen csatahelyzet, csak nem fegyverektől hullanak az emberek, hanem valami mástól. Sajnos tudjuk, hogy hányan betegszenek, halnak meg (elszomorodva sóhajt), de egy másik szemüveggel azt is látni kell, hogy ez egy kegyelmi idő is lehet. Esélyt kaptunk arra ugyanis, hogy helyre hozzunk bizonyos dolgokat: kapcsolatokat, célokat, családokat, prioritásokat… Amikor bajban vagyunk, hirtelen a farzsebünkből előkapjuk Istent, ugye...? És így történik meg az, hogy ebben az időben tömeges megtérésekről beszélhetünk világszerte - bár a covid nem Isten akarata; ezt azért hozza kell tennem…

Művészként nem jó ez az időszak... Kevés a koncert, nincs külső csillogás… Ámde mindenki lehetőséget kapott arra, hogy a belső fényét csiszolja. S hogy új célokat tűzzön ki, meg hogy elgondolkodjon, mi lesz majd, ha vége lesz, vagy ha soha nem lesz vége...?! De egy dolgot tudok: „mi nem a félelem lelkét kaptuk, hanem az erő és a szeretetét”.  

Egy jó kis jazz-standard, hallgassátok, megéri! ;-)