Ott ült John a Central Parkban, New York Cityben. Szakadt az eső, mint ha dézsából öntenék.
Nem örült neki, tartotta az esernyőt, s mivel megviselt volt a sok munkától, fájt a karja is. Kőműves volt, kemény munkát végzett a közelben. Nem ismerték el, pedig többre volt hivatott. Ez is bosszantotta. Minden nap találkozott a kedvesével, Lisával, éppen rá várt most. A találkozót a The Plaza Hotel kapuja elé, hajnali egy órára beszélték meg - pontosan ott várakozott -, az 5. sugárút sarkán. Csak nézte és nézte az vekkerét, már egy óra eltelt. De csak várt és várt, szerelmében megbízott, aki egyébként megbízható is volt világéletében. John tudta, hogy a főnök az, aki miatt nem jöhet el.
Akkoriban még divat volt ám a pontosság, de a férfi tudta, hogy a párját már megint terrorizálja azon bárnak a tulajdonosa, ahol Lisa énekelt - egyebek között jazzt, példaként Ella Fitzgeraldot, Billie Holidayt. Ők voltak a kedvencei. John tudta a lebujban lévő telefon számát, ám nem volt nála egy fitying sem, ráadásul még egy fülke sem a közelben. A puccos hotelbe pedig nem mert bemenni, mert hát szégyellte a munkáját, ráadásul az öltözete sem volt valami kifinomult, ellentétben a szálló vendégeinek ruházatával.
Lisa is feszült volt már, mert jól tudta, hogy a szerelme bizony már nagyon izgul érte. Ám főnöke unszolására - s mivel tele volt a vár még vendégekkel - maradnia kellett. Nehéz sorsú hölgy volt, még ételre és lakbélre is alig tellett neki.
John féltékeny is volt, mert a csinos Lisát folyton zaklatták a bókolók, az italos férfiak, s neki énekelnie kellett. Ráadásul megalázták, olykor le is kurvázták, fogdosták, és néhányan nem az énekest látták benne, hanem a nőt... Mint ha csak egy sztriptíztáncos lett volna. Ő ezt nem akarta látni, sokszor behunyta a szemét, és úgy dalolt. Nem lehetett érezni rajta, hogy mit gondol, milyen fájdalom van a szívében. Jobban szerette volna, ha mindenki csak énekesként tiszteli. Néhány férfit szívesen felpofozott volna, önérzetes lány volt, aki nem tűrte az ilyesmit. De muszáj volt neki, hiszen meg kellett élnie, énekelni pedig imádott. Talán ez tartotta őt a bárban, s ezért nem ment el takarítani...
Mély, szexisen karcos hangja volt, mezzo-szoprán és -alt között valahol, istenadta tehetség volt. Képeztette is korábban a hangját, hiszen maximalista volt. Bár fizetésemelést nem kapott, ráadásul kihívó, vörös, mélykivágású, rövid ruhában kellett megjelennie, amelyből még a fekete melltartó és a combfix is kivillant egy-egy mozdulatkor. Utálta azt az öltözéket.
Gyönyörű nő volt egyébként is, sokan szemet vetettek rá még nappal az utcán is, amikor csak egy térdig érő, bézs színű szoknya és egy fehér V-nyakú blúz volt rajta. Hosszú, derékig érő barna haja volt, s barna szeme, szép alakja. Nem volt férfi, aki ne fordult volna meg utána New York utcáin.
Már nagyon feszült volt, az órája - amit folyton figyelt -, már két órát mutatott. Nem is tudott már koncentrálni. Néha-néha ránézett a goromba főnökére, aki csorgó nyállal figyelte őt, már legalább a harmadik dupla-scotchcsal a kezében. Jelezte neki a tekintetével Lisa, hogy már mennie kéne..., de a pénzéhes ember rá sem hederített. Sőt, még a vállát is megrántotta.
Végül fél háromkor elment az összes vendég. George, a bártulajdonos rászólt flegmán.
- Na, már mehetsz is. Eredj, holnap várlak! És szeretném, ha nem éreztetnéd mindenkivel, hogy mennyire unod a munkád! Nem azért járnak ide a város legfontosabb emberei, hogy a keserű arcodat lássák...
Odaadta neki azt a pár dollárt, Lisa felvette gyorsan a fekete ballonkabátját, a markába gyűrte a pénzt. És hívott egy taxit. Idő volt, mire kiért...
Ám megállt egy tipikus sárga autó, s ő gyorsan beszállt a zuhogó esőben az autóba.
- Kérem, vigyen a Plaza Hotelhez - mondta sietősen.
A férfi rá-ránézett a visszapillantóból, majd leesett neki...
- Nem ön Lisa Stratford, a híres énekesnő?
Lisa szerényen válaszolt:
- De, én vagyok - mondta szerényen. Közben nézte a nedves ablakból, mikor érnek már a hotelhez...
- Tudja, nagy rajongója vagyok... Sokszor hallgatom azt a vinyl lemezt a lejátszón, amely nemrég jelent meg. A feleségemnek is ön a kedvence.
- Köszönöm, uram - válaszolta örömmel, de kissé szerényen az arcán.
Közben megérkeztek. Meglátta Johnt Lisa, és az ernyőjét eldobva odarohant kedveséhez. Nem érdekelte, hogy vizes lesz a ruhája. Egy szó nélkül a nyakába borult, s hosszasan ölelték egymást, miközben áznak. Mint ha ez lenne a világ legnagyszerűbb érzése, "dolga", szeretni és szeretve lenni - ám ha belegondolunk, az is... Sőt, talán az élet igazi értelme.