Tegnap egy New York-i kollégámmal volt telefonhívásom. Nem emlékszem hogyan milyen apropóból, de a perfekcionizmus és az „elég jó” fogalma került szóba. Ez a téma már jó ideje foglalkoztatja a fantáziámat – perfekcionistaként talán nem véletlenül – úgyhogy majdnem egy évvel az utolsó blog bejegyzésem óta, újra klaviatúrát ragadtam, hogy írjak.

Először is: neked mi jut eszedbe ha azt mondom perfekcionizmus? Te hogyan látod a tökéletességre való törekvést? Mit gondolsz róla?

Számomra a tökéletességre való törekvés olyan mint egy nagyon nehéz hátizsákot cipelni és közben egy délibábot üldözni egyre fáradtabban és fáradtabban. Hogy honnan veszem ezt? Évekig üldöztem valami megfoghatatlant egy kövekkel megrakott képzeletbeli hátizsákkal a hátamon… és hidd el nekem a hátizsák csak egyre nehezebbé és nehezebbé vált. Úgyhogy úgy döntöttem ideje letennem, mert elég volt. Elég volt és változtatni akartam.

Mióta az eszemet tudom kényszeresen tökéletes akartam lenni és tökéletességre törekedtem a életem minden területén. A kapcsolataimban, a munkámban és mindenben, amit elkezdtem vagy amit pont hogy nem kezdtem el. Számomra a perfekcionizmus egyet jelent a hibák teljes mértékű kizárásával.

Látod már miért mondtam, hogy olyan mint egy délibábot – valami elérhetetlent – kergetni?

Ahogy írok, visszagondolok a tengernyi elszalasztott alkalomra:

Hány esetben menekültem el egy beszélgetéstől, szituációtól, lehetőségtől, mert lebénított a félelem, hogy nem vagyok elég tökéletes?

Hány alkalommal nem vágtam bele egy tevékenységbe, sportba vagy  kezdtem el egy tanfolyamot azért, mert attól féltem, hogy valami új elkezdésével valaki azon kap rajta, hogy valamit nem tudok?

Hány esetben ködösítette el az agyamat a „Mi lesz ha hibázom vagy mi lesz ha rossz döntést hozok” kérdése addig a pontig, amíg agyam labirintusában találtam magam és nem láttam mást körülöttem csak akadályokat?

A kiutat keresve nem segített, hogy láttam milyen hibákat követtek el a számomra fontos emberek (a szüleim, a rokonok, a barátok).  Végül pedig a szüleim válását megélve a hibák a katasztrófa szintjére nőttek a fejemben. Minden áron menekülni akartam előlük. Messzire! Nagyon messzire!

Naivan úgy gondoltam, hogy ha tökéletes vagyok akkor velem nem fog az előfordulni, ami másokkal, senki nem fog elutasítani, senki nem fog piszkálni, bántani és mindenki szeretni fog. Úgy hittem ebben – olyan naivan – ahogyan hinni csak egy gyermek tud.

A perfekcionizmus délibábját üldözve:

Gyakran szabtam magas – néha elérhetetlen – elvárásokat magam és másokkal szemben … amelyek csalódásokhoz, frusztrációhoz vezettek. Majd szomorúan vettem tudomásul, amikor azok emberek, akik nem akartak vagy tudtak ezeknek az elvárásoknak megfelelni, kiléptek az életemből.

Csapatmunka helyett inkább egyedül szerettem dolgozni … ennek köszönhetően sokszor éreztem magam magányosan, elszigetelten és túlterhelten.

Azzal, hogy nem hagytam helyet a hibázásnak … rengetegszer ragadtam a bele a túlanalizálás mocsarába és inkább halogattam, nem döntöttem vagy léptem tovább.

És hogy a tökéletlenségemet elfedjem, ritkán nyújtottam ki a kezem, hogy segítséget kérjek …

Azzal, hogy senkinek nem akartam csalódást okozni

Nem álltam meg.

Nem pihentem.

Nem mondtam nemet, akkor sem amikor nagyon akartam.

Nem kértem, amikor szükségem lett volna rá.

És nem magamat, hanem másokat helyeztem előtérbe.

A perfekcionizmus egyik mellékhatása, hogy rengeteg energiát emészt fel, hiszen úgy próbálsz tenni mintha… Mintha mindig minden tökéletes lenne.

Visszanézve most már látom miért éreztem magam fizikailag és mentálisan kimerülve majdnem két év babysitterkedés után. Ha foglalkoztál mar gyerekekkel akkor tudod, hogy velük a tökéletességre való törekvést nyugodtan kidobhatod az ablakon. Te tervezel, és a gyerekek döntenek, rendszerint nem úgy és akkor amikor te szeretnéd. Véget nem érő történet. Abban az időben nem álltam meg, hogy megkérdezzem magamtól mi is zajlik  bennem vagy körülöttem, csak az elvárásoknak akartam megfelelni, amelyeket saját magamnak kreáltam. Nem ismertem magam annyira, mint ma és ennek eredményeként életem egyik legjobb leckéjét tanultam meg (plusz kaptam egy blog témát).

Csak néhány évvel ezelőtt, amikor elkezdtem jobban belemerülni az önismeretbe és mélyebbre és mélyebbre ásni magamban jöttem rá, hogy az életünk egy soha véget nem érő, befelé tartó spirál és mindig lesz valami felfedezésre váró, valami “fixálni való”. Szomorúan kellett belátnom, hogy SOHA nem leszek tökéletes akkor sem ha még 200 évet élek. Habár úgy éreztem magam mint egy gyerek akitől elvették a kedvenc játékát, végre megálltam és elgondolkoztam.

Azóta azon dolgozom, hogy „Elég jó” legyek. Egy „elég jó” kolléga, egy „elég jó” barátnő, egy „elég jó” testvér, de mindenek előtt szeretnék „elég jó” lenni a saját „elég jó” elvárásaimnak.

És most te következel!

Írj 3 dolgot, amit ma megtehetsz, hogy elég jónak érezd magad.

Engedd el az összes „kellenét” és „szükségest” és tölts magaddal és a listával legalább 5 percet.  

Végy egy mély lélegzetet és mondd ki hangosan ELÉG VAGYOK!

“If what we want to do is heal ourselves first, so that then we can go in search of our dreams, we will never reach paradise. If, on the other hand, we accept all that is wrong about us – and despite it, believe that we are deserving of a happy life – then we will have thrown open an immense window that will allow Love to enter”. /Coelho/

Yesterday I had a business call with a colleague in our New York office. I do not remember the full conversation, but we talked about perfectionism vs. good enough. This topic has been on my “to-do-list” for ages – as a perfectionist no surprise there –, so almost a year after my last blog post let me share my thoughts with you.

First of all, tell me what perfectionism means to you? How do you see it? How do you feel about it?

For me perfectionism is like carrying a heavy backpack and chasing a mirage getting more and more exhausted. How do I know it? I was chasing that mirage for years and years… And trust me! That backpack just became tougher and heavier to carry, so I decided to release it. It was enough and I needed change.

Since my early childhood, I desperately endeavoured to become perfect and reach perfection in each and every area of my life. In my relationships, in school, in my work and in every activity I have done (or have not done). Perfectionism for me comes with making ZERO mistakes. Do you see now why I told that straining for perfectionism is like chasing a mirage, something unreachable?

Writing this blog post I have been thinking about all those missed opportunities:

How many times I escaped from conversations and situations because I was paralysed by my fear that I am not perfect enough?

How many times I did not start an activity, sport or course, because I was scared to “be caught by somebody” not knowing or doing something in the right way?

How many times my mind was blurred by the “what-if-I-make-the-wrong-choice-or-decision?” question until I found myself in the labyrinth of my mind seeing only the obstacles around.

Trying to find the way out, it did not help that I saw all the mistakes my parents, relatives and friends around me made and finally living through my parents’ divorce, I magnified mistakes to the level of disaster. I just wanted to run away from them… Far, far away!

Naïvely I believed that if I am perfect, that will never happen to me, nobody will reject me, nobody will pick on me and the world will love me. Yes, the whole world and yes, I believed that as naively as a child can.  

As a result of chasing the mirage of perfectionism:

I set very high – sometimes unachievable –  standards … that led to disappointments.

I had super high expectations towards myself and others … and got easily frustrated when they did not want to live up to those standards and then I became sad when those people stepped out of my life. 

I rather worked by myself instead of teams … so many times I felt isolated and overwhelmed.

I left no room for error … so I got stuck in analysis paralysis, delaying stepping forward or make a decision.

And…to hide my imperfection, I hardly opened up my arms and reached out to ask for help … so I did not feel connected.

Also I did not want to let anybody down, so

I did not stop.

I did not rest.

I did not say no.

I did not ask what I really wanted.

And I did not put myself first.

Chasing perfectionism – that you can never reach – and pretending you are what you are not, drains soooo much energy. Why? Because you are working so hard to pretend… Pretend that everything is always and forever PERFECT!

Looking back, now I understand more why I felt mentally and physically exhausted after taking care of kids in California. If you have ever been around kids, you know that perfectionism is your enemy and you can throw it out of the window. You plan and they decide and it is a never-ending story. That time I did not pause to check-in what was going on in me and I just wanted to live up to my own standards. I did not know myself as much as I do today and I got an amazing lesson to learn from it (and to blog aboutJ).

Only a couple years ago, when I embarked on the journey of self-exploration and I dug further and further in myself, I realised that our life is like a never ending, inwards learning spiral and there will always be new things to discover, to fix or to work on. I sadly had to admit to myself that I will never ever be perfect even if I live another 200 years. Although I felt like a little kid whose favourite toy was taken, finally I paused and reflected.

Since then, I have been working on to be “Good enough”. A good enough employee, a good enough girlfriend, a good enough daughter, sister, but most importantly to live up to my good enough standards.

Now it is your turn!

List 3 things you can do today to feel that you are good enough!

Let go of all the should-s, do-s and must-s and take at least 5 min for yourself!

And breath! YOU ARE GOOD ENOUGH!