Egy verseny, ami garantáltan megváltoztatja az élethez való hozzáállásodat, a verseny, ahol ismeretlen embereknek nyújtasz segítséget vagy épp ismeretlen emberek húznak tovább végelgyengülésedben és bíztatnak arra, hogy soha ne add fel a küzdelmet.

Na, de nézzük, hogy mi is ez pontosan, ha már egyszer büszkén elmondhatom magamról, hogy én megcsináltam. Hihetetlen, de igen, megcsináltam!

A Tough Mudder („kemény sarazó”) egy erő-állóképességi versenysorozat, ahol a részvevőknek 16-19km-t kell teljesíteniük katonai stílusú akadályok legyőzése közben. Eredetileg arra tervezték, hogy mentális, fizikális erőt és állóképességet mérjenek és teszteljenek vele. Az akadályok a legtöbbször olyan gyakori emberi félelem legyőzésére vannak tervezve, mint például a tűz, a víz, a villany vagy a magasságok.

A Tough Mudder fő mozgatórugója a csapatmunka, az összetartás, a bajtársiasság. A résztvevők gyakorlatilag kötelezettséget vállalnak arra, hogy másokon, másoknak segítsenek, és hogy az egyént a csapat érdekei alá rendeljék. (Halkan megjegyzem, csapat nélkül, egyedül szinte nem is lehetne ezt teljesíteni…) Az első ilyen versenyt egyébként az USA-ban rendezték 2010-ben, azóta több millióan csatlakoztak világszerte a kihíváshoz. (Tough Mudder versenysorozatot jelenleg csak az USA-ban és Canadában, Ausztráliában és Új Zélandon, az Egyesült Királyságban és Írországban valamint Németországban rendeznek.)

Szóval az elmúlt hétvégén mi is csatlakoztunk a kihíváshoz. Az Imperial College legelszántabb csapata, velem az élen, pár kollégám, és még néhány sportőrült úgy gondoltuk belevágunk. Ha már közösen elindultunk egy úton, és teljesítettük tavasszal az 5km-t, nyáron a 10km-t, részt vettünk több száz konditermi edzésen, spinningen és különféle sportórákon úgy gondoltuk, hogy a Tough Mudder legyen a következő közös kihívás. (A nevezésért fejenként 130 fontot fizettünk egyébként.)

Gondoltam magamban, húú de jó kis móka, majd valahogy túléljük. Aztán ahogy közeledett a nagy nap, úgy lett tele a gyatya, a videókat nézegetve a neten, hogy atya gatya, ez nem játék, bizony életveszélyes kihívás, és hogy nem vagyunk normálisak, hogy beneveztük. Persze próbáltam elnyomni magamban a parát, és arra fókuszálni, hogy a csapatban lesznek nálam fizikálisan gyengébbek, vagy kevésbé edzettek, és hogy nekem mindenkit motiválni kell majd, magamat is beleértve. Az is hozzá tartozik még az igazsághoz, hogy utálok futni. Életemben egyszer futottam le a 10km-t, akkor is azt gondoltam, hogy többet soha. Focipályán kívül futni? Na, neeeem.

Hát ilyen előjelekkel vágtunk neki a túrának. Bármennyire is „London South” volt a verseny neve, mégis csak 2 órát kellett kisbuszozni, mire a helyszínre értünk, a Southampton közeli Winchesterbe.

Most pedig nézzük meg, hogy néz ki egy tipikus Tough Mudder verseny, és hogy mik azok az akadályok, amiket nekünk is le kellett győznünk, túl kellett élnünk: 19km, 25 akadály. Előre szólok, nem emlékszem mindegyikre, de a legnagyobbak, legveszélyesebbek és legvadabbak itt vannak.

„Arctic Enema” – Jeges konténer. Egy emelvényről kell belecsúszdázni a jeges vízzel teli konténerbe. Abban egy autógumival teli léc alatt átúszni, majd kimászni. Hát ez volt az első nagyobb sokk, ami ért. Kb 2km lefutása után, ez volt az első nagyobb akadály, amit teljesíteni kellett. (Ez előtt csak sáros autógumikkal kellett futni pár száz métert dombon fel és le.) Felhevült testtel, bele a jeges vízbe. Mintha ezer késsel szurkálták volna a testem. Talán pár másodpercig magamnál sem voltam. Miután pedig kiszálltam, az izmaim meg voltak fagyva, alig bírtam mozdulni. Szerintem a legsokkolóbb képek és videók itt készültek rólunk.

„Hold your wood” – Gyakorlatilag hatalmas kivágott farönk cipelése csapatostul. Egy-egy rönköt 4-5 ember tudott cipelni, amit át kellett juttatni egy 2 m magas falon. Nem volt nehéz, csak össze kellett hangolni a csapatot az együtt mozgásra, együtt emelésre.

„Kiss of mud” – Ennek több féle változata is volt a táv során. Egyszer szénabálákon kellett átjutni, átmászni hason fekve a sárban. A következőnél szöges kerítés alatt kellett bujkálni és kúszni. Máskor pedig csak simán derékig érő saras gödrökön és dombokon kellett átjutni. Haj, fej, ruha, nem számít, mert nem ragadhatsz bele a derékig érő sártenger közepébe. A dombokon pedig megint csak húztuk, vontuk egymást, hogy a csapat összes tagja átjusson.

„The liberator” – Ez egy örült hegymászó kihívás. Egy körülbelül 4-5 méter magas falat kellett megmászni, mindenféle biztosítás nélkül, kis farudak segítségével, amiket a különböző távolságokra lévő lyukakba lehetett illeszteni. Na, ehhez kellett ám az erő és az izom. Saját testsúlyod felfelé húzni, ugyanis a lábnak nem volt semmi féle segítsége. Elég kemény volt, főleg mikor egy pillanatra beremegett a kezem, és tudtam, hogy nem engedhetem el, mert ha leesek, tutira összetöröm magam. És akkor ilyenkor jön a support a többiektől, akárkitől, aki már fent van, hogy mit hova tegyél, meg, hogy már csak egy kicsi, add a kezed és felhúzunk már utána.

„Mud mile” – Ebből is több féle verzió volt. Hol rövidebb, hol hosszabb, hol kisebb sárgödör, hol mélyebb. Függőleges sártömegek. Az egyiknél olyan sűrű volt a sár, hogy a ruhára és a cipőre külön ügyelni kellett, hogy a mozgás, és átvergődés során rajtunk maradjon. Na itt volt olyan is, hogy arccal, hassal lefelé a dombon végeztük, mert máshogy nem tudtál átjutni. Kegyetleeeen. Orrba, szembe, fülbe, szájba sár. Itt is nagyon kellett a csapatmunka, hogy átsegítsük egymást. Annyit mondok, nem mindig sikerült elsőre. Volt, hogy visszacsúsztunk.

„Hero Walls” – Ismét egy 4-5 méter magas deszkafal. Sorozatban 3 egymás után. Azt hiszem itt szereztem a legnagyobb sérüléseimet. Ez már a vége felé volt, és a csapat jobb kondiban lévő fele végezte a piszkos munkát. Először is mindenkit átsegíteni, majd magamat felhúzni. A másodiknál én mentem előre, majd mindenki mást felhúzni. A fal tetején a lábaddal, comboddal tiszta erőből szorítod és tartod magadat, miközben próbálod felhízni és átsegíteni a másikat saját testi épségedet nem kímélve. A harmadik falat már nem is éreztem, mert zsibbadt az egész testem. Ide is maximális csapatmunka kellett, és kitartás. Ezek után már visszafelé számoltuk a kilométereket. Az utolsó 5-6 volt a legrosszabb, legnehezebb, legkritikusabb. Már mindenki elérte a holtpontot, a saját tűrőképességét, és már a völgyből hallatszott a hangos zene: akik már beértek, buliznak.

Ezek után az izmok már elfagytak, az adrenalin maximumon volt, ez erő teljesen elfogyóban, de még mindig volt hátra 2 km és 3 akadály. A fél csapat lesérült, begörcsölt izmok, meghúzódott combok. Volt akit már háton kellett vinni, mert térdsérülése előjött, de mentünk tovább.

„Balls to the wall” – Megint egy 4-5 méter magas, függőleges deszkafal megmászása, biztosítás nélkül, maximum egy fentről lelógó, agyonhasznált, sáros kötél segítségével. Ismét saját testsúlyos feladat. Végelgyengülés… Már látod a célt a fal mögött... nem adhatod fel. Ez is megcsináltuk, itt is átvonszoltuk egymást.

És ekkor következett a finálé. Az utolsó kettő akadály, közvetlenül a cél előtt. 

„Everest” – A leghatalmasabb akadály. Egy félig homorított hatalmas, sáros, csúszós fal, kb 8-10 méter magas. Egy segítség van ismét, egy agyonhasznált, sáros, csúszós kötél. Na itt buktak el a legtöbben, volt aki fel is adta, többször megpróbálta, de visszacsúszott. Itt is már mindenki szurkolt mindenkinek, boldog húzott boldogtalant. Volt akinek már csak annyi ereje volt, hogy belekapaszkodjon a kötélbe, és felhúzassa magát, ha a fentiek bírták szusszal. Itt már csontig hatolt a hideg, annyi erőm nem volt, hogy a rámfagyott, rámszáradt pulcsim ujját feltűrjem kicsit. Én maradtam utolsónak a mi csapatunkból. Előttem 9-ből csak 3-nak sikerült. Úgy voltam vele, hogy maximum kétszer fogom megpróbálni, ha nem sikerül, annyi baj legyen, de legalább megpróbáltam. Végül is elsőre ment. Nekifutottam nagy lendülettel, és az utolsó erőimet mozgósítva, fogat összeszorítva felhúztam magam, meg a végén majdnem visszacsúsztam, de még annyi lelki erőm volt, hogy tartsam magam, a lábam fellengessem, és annak segítségével felhúzzanak. Azt hittem kiszakad a karom a helyéből. De ezt is megcsináltuk.

Már csak annyi volt hátra, hogy bekocogjunk a célba. Persze nem akárhogyan.

„Electroshock Therapy” – Élő vezetékdzsungel. Ezek között átfutva, szalmabálákon átugrálva kellett eljutni a célig. Annyi szerencsém volt, hogy valaki mögött mentem, így csak 3 áramütést szenvedtem el. A célba szó szerint bezuhantunk, ahol már adták is ránk a jól megérdemelt „teljesítettük” fejpántot, frissítőket, pólót, törölközőt és egy sört! Már megérte a sok szenvedés! A teljes távot körülbelül 3 és fél óra alatt teljesítettük.

A következő fél órában csontig hatolt már a hideg, és még vissza kellett sétálni a kisbuszig a vizes-sáros ruháinkban. De már ma újra kezdeném, és újra beneveznék. Még akkor is, ha hadirokkantnak, és megtört, megfáradt büszke hősnek érzem magam, hogy ezt megcsináltuk. Csak kisebb sérüléseim lettek, egy megrepedt kézfejcsont, egy totálisan agyonvert és horzsolt bal alkar és könyék. Egy kevésbé ütött-kopott bal kar és könyék, valamint lehorzsolt, összekarcolt, vágásokkal teli térdek és lábak, szálkás tenyér, vérhólyag a lábujjon.

A sztorihoz tartozik még:
-Az összes ruhám és a cipőm a kukában landolt
-Több nappal és fürdéssel a rendezvény után is még koszosnak érzem magam
-A fülemből is még elő-elő jönnek a sárdarabkák
-Másnap dolgozni menni halálos volt. Mint egy robot úgy közlekedtem. Nem volt ép pontja a testemnek. Pár vendég és kolléga azt hitte agyonvertek, mert kék-zöld voltam mindenhol.

Ajánlom mindenkinek a Tough Mudder-t! Életem legnagyobb kihívása és élménye volt. Sok-sok fun, nevetés, és vidámság. És az a csapatmunka, együtt küzdés, support, amit véghez vittünk, az ember feletti. Azt hiszem erre életünk végéig emlékezni fogunk! Óriási élmény volt. Hihetetlen, de élmény!

Faltusz Viki 

http://vikiavilagban.blog.hu/