Lexi: Pár nappal ezelőtt jelent meg az Ursus Libris gondozásában egy gyermekneveléssel foglalkozó kötet, A gyermeki elme címmel. A nevelési technikák, melyeket a szerzőpáros ajánl, ismertek lehetnek a szülők előtt, sokan ösztönösen hasonló megoldásokkal nevelik gyermekeiket, viszont újdonságnak tűnik, hogy idegrendszeri működésekkel, fejlődési ismeretekkel támasztják alá mondandójukat.

Majoros Andrea: Azt tapasztalom a munkám során, hogy a mai szülőknek nagyon fontos, hogy valami egzakt tudás legyen a nevelési elveik mögött. Ahogy változik a társadalom, bizonyos szempontból értékvesztett lett. A régi nevelési elvek, ahogy minket is neveltek, fölülíródtak, és a szülők nagy része keres valami támpontot. 10-15 éve megjelent egy olyan irányzat, amely elkezdte fejtegetni, hogy mivel nem elég fejlett a kamaszok prefrontális lebenye, mely a döntésért, tervezésért és egyéb funkciókért felelős, nem várhatjuk el a kamaszoktól a felelősségteljes viselkedést. Ez a megközelítés a laissez faire nevelés felé terelte a szülőket: ha majd megérett rá, csinálni fogja, most még hiába magyaráznám. Egy másik irányzat szerint nem jó, ha semmiféle nevelési elvet nem alkalmazunk. Olyan könyvek is megjelentek, melyek visszaterelték a szülőket a szigor felé. Ami szerintem nagyszerű ebben a könyvben, hogy valahol egy köztes utat próbál meg. Lehet a gyerekeket nevelni, felelősségre vonni a tetteikért, de minden korban tekintettel kell lenni az agyfejlődésre, és ennek megfelelően kell velük bánni. Ez a könyv – és más könyvek is – azt mondja ki, hogy nevelni szükséges, és vállalni kell a neveléssel járó összezörrenéseket. A gyerek, ha megéli a konfliktusokat, ha hibázik valamiben, abból tanul – használni kell tehát a konfrontációt. Ez szerintem újszerű. Igazolja is a könyv és a tapasztalat, hogy ha a konfliktusokat jól megéli a szülő és a gyerek együtt, az ténylegesen hat az agyi integrációra.

Lexi: Tetteken és következményeken kívül jól lehet felhasználni más, adott esetben fájdalmas eseményeket is. A szerzők egyik példája egy beszélni még alig kezdő, csupán egy szótagú, csak a szűk környezete által érthető szavakat használó kisgyerek esete. Egy autóbaleset után a szülő először megnyugtatta a kisgyereket, majd hagyta, hogy sajátságos nyelvével többször elmesélje a történteket. Sokan inkább elterelték volna a gyerek figyelmét.

M.A.: Különbözően működünk az elhárító mechanizmusainkban. Tényleg sokan gondolják úgy, hogy egy fájdalmas emléktől meg lehet szabadulni, ha nem beszélünk róla. Ebből persze egy sereg pszichológiai probléma keletkezik. Ha beragad ez a fajta problémafeldolgozási mód, akkor ebből eredhetnek felnőttkorban, de még gyermekkorban is tünetek. Hány olyan ember van, aki például a saját gyászáról nem tud beszélni.

Lexi: Nem értem ezt a logikát.

M.A.: Pont az a logikája, hogy a felnőtt ember gyerekként nem tanulta meg a módját, hogy mit kell kezdeni egy fájdalmas emlékkel. Egy érzelmi élmény önmagában nem tudatos dolog, főleg egy ilyen kicsi gyerekben nem. Egy átélt valami, ami lehet egészen kaotikus, társulhat testi diszkomfortérzéssel, de ez nem fejezi ki, nem teszi érthetővé a történteket. Egyik kulcsfogalma a könyvnek az integráció. Hogy lehet az érzelmekért felelős alsóbb agyterületeket hozzákapcsolni a tudatos nagyagyi funkciókhoz. A példabeli 2 éves kisgyereknek, ahhoz, hogy megértse a helyzetet, sokszor és sokszor elismétlik a történteket, azt is hozzátéve, hogy mi lett a kimenete az eseménynek. Mindegyik technikánál nagyon fontos az is (ezt erősen hangsúlyozza a könyv), hogy mielőtt közelednék a gyerekhez, és próbálnám az elvárásaimat közvetíteni felé, el kell fogadnom az ő érzelmi állapotát, ahhoz kell közel jutnom, e nélkül nem megy. A csecsemőkortól nagyon fontos, hogy tükrözni tudjam, hogy éppen milyen állapotban van a gyermekem. Anyaként az a dolgom, hogy azonosulni tudjak a gyermek felfokozott érzelmi állapotával, nem azonos szinten persze, mert akkor nem tudom visszaszabályozni, de valamilyen szinten megközelítsem és jelezzem, hogy érzem, amit ő érez. Így lehet vissza szabályozni a feszültségét és megnyugtatni. A történetbeli kisfiúnál az anyuka így közelít a gyerekhez, ebben az állapotban fogalmazza meg, ami egy 2 éves gyerek számára tudatosan felfogható. A sok-sok ismétléssel lesz az emlék megközelíthető.

Lexi: Részben a saját gyermekkoromból, részben a gyerekeimen keresztül tapasztaltam a felnőttek részéről egy furcsa hozzáállást. A több tapasztalat, kontrolláltabb viselkedés okán egyes felnőttek úgy gondolták, nem szükséges alkalmazkodni egy gyerek igényeihez, hanem elég elfogadtatni, hogy a felnőttnek van igaza. A szerzők nevelési elvei szerint viszont pont az említett okok miatt nekem kell alkalmazkodnom, hiszen én tudok az ő szintjén gondolkodni. Számomra ez nagyon szimpatikus szemlélet.

M.A.: Említettem, hogy hiányoznak bizonyos értékek, és a mi világunk valahogy a tudományról szól. A tudományos érvek egyfajta kapaszkodót nyújtanak. Lehet, hogy őt rosszul nevelték, nem akarja a gyermekét úgy nevelni, és elkezdi az ellenkezőjét csinálni. Azt tapasztaltam, hogy ez sosem jó. Keresik a módokat, hogyan viszonyuljanak a gyerekükhöz. Sokat számít, amit a kutatások alapján gondolnak a nevelésről. Érvelhetünk úgy, hogy ha megpróbálod a könyv által ajánlott módszereket alkalmazni, akkor a gyereked harmonikus felnőtt lesz, tudni fogja a konfliktusokat kezelni, érteni fogja a saját és mások érzéseit. Azt gondolom, a szülők szeretnék, ha a gyerekük így tudna működni, ha felnő. Nem gondolom, ha valaki elolvas egy ilyen könyvet, akkor holnaptól minden csodás lesz. Az ember hibázik közben, ezeken keresztül tanuljuk meg a dolgokat. Fontos, hogy minden fejezet végén találhatóak vastaggal kiemelt részek – ezek a szülőknek szólnak. Mert nehézséget jelent, ha minket nem így neveltek, pl. feldolgozatlan félelmeink maradtak a gyerekkorunkból. Arra biztat a könyv, hogy egy kicsit magunkon is alkalmazzuk ezt a módszert, ekkor tudjuk majd jól csinálni. Amíg nem értem, hogy bizonyos helyzetekben miért reagálok túl valamit, addig nehezen tudok változtatni.

Lexi: Csecsemőkortól alkalmazhatjuk ezeket a technikákat, vagy tetszőleges korban csatlakozhatunk a módszerhez?

M.A.: A módszer nem csak akkor működik, ha csecsemőkorban kezdjük el, el lehet kezdeni 6 vagy 12 éves korban, kamaszkorban; ha komolyan gondoljuk, akkor működni fog.

Nehézséget okoz, hogy Magyarországon a pszichológiai kultúra elég alacsony szintű. Az emberek ódzkodnak attól, hogy elmenjenek egy gyerekpszichológushoz vagy akár felnőttpszichológushoz és megbeszéljék, hol vannak nehézségeik a nevelésben vagy akár a saját életükben, pedig lehetne segítséget kérni. Az is egy elakadás, ha felnőttként nem tudok segítséget kérni.

Lexi: Pszichológusként gyakorlatból ismeri ezeket a problémákat. Kivel könnyebb: gyerekkel vagy szülővel, nevelővel?

M.A.: Nem azt kell néznem, melyikkel könnyebb. Előfordul, hogy azért nehéz egy gyerekkel, mert a szülő nem kooperatív. A gyerek nem önszántából jön pszichológushoz, a szülő hozza, mert valamilyen problémája van vele. Sok esetben – kisgyerekekkel mindenképp, kamaszoknál nem – először a szülővel beszélgetek. Előfordul, hogy úgy alakul a beszélgetés, hogy nem is találkozom a gyerekkel. Egy-két beszélgetés után esetleg úgy látom, elég a szülőnek elmondani milyen problémákkal kell foglalkozni. A további beszélgetéseken ezt, ezeket járjuk körbe. Közben érintjük, hogy az a fajta lelki probléma, ami benne van, hogyan hat a gyerekére, vagy hogyan változtatja meg a gyerekéhez való viszonyát. Úgy gondolom, hogy a gyerekekben működik egy számomra csodálni való mechanizmus: ők gyógyulni akarnak. Azt mondhatom, ha tere van annak, hogy a gyerek gyógyuljon, akkor vele sokkal könnyebb. A fejlődési folyamatok nyomják előre, nem akar beragadni. Akkor nehéz és nem mozdul egy tünet, amikor a családi működésben a tünetnek funkciója van, például összetartja anyukát és apukát. Elképzelhető, hogy változás történik a családban, testvér születik, vagy valaki meghal, és ez okozza a tüneteket. Az egyiknél a testvér féltékenységet kell kezelni. A másik esetben, ha mondjuk a szülőnél a gyászfolyamat megakad, az a gyerekre is jelentősen kihat, és akkor ezzel kell foglalkozni.

Lexi: Ez a könyv gyermeknevelésről szól, ugyanakkor a szülőket, nevelőket tanítja, hogy érhetjük el, hogy gyermekeink az érzelmi jóllétet élvezhessék. Ezen keresztül eljut arra a következtetésre, hogy ha sikeresen létrehozzuk az integrált elméjű családot, végső soron eljuthatunk az integrált elméjű társadalomhoz, tehát magát a társadalmat tudjuk megváltoztatni.

M.A.: Mondjuk végig a lépcsőket. 5 fő területre koncentrál a könyv.

Az egyik a jobb és bal agyfélteke integrációját hangsúlyozza, leírja a 2 különbségét. Nagyjából azt mondhatnám, hogy az egyik a racionális agyunk, másik pedig az érző agyunk. Azt mondja, hogy az arányok a fontosak, mind a kettőt tudjuk használni. Ha az érző agyat használjuk túlsúlyban, és a racionális agyunkkal nem tudunk hatni rá, kaotikus állapotba kerülünk. Ha kizárjuk az érzelmeket, és csak a racionális agyunkat használjuk, annak egy rideg viselkedés lesz az eredménye.

A következő lépcső nagyon sok szülőnek problémát jelenthet: az, hogy a gyerek túlzott érzelmi megnyilvánulásait kezelje. A gyerek önkéntelenül reagál a környezetére. Ha megijed, az érző agyközpont, ami egy alsóbb agyi struktúra (az amygdala az egyik legfontosabb része), nagyon erősen kihat az érzésekre, és megakadályozza, hogy a tudatos agyunk szabályozzon. Ennek evolúciós okai vannak, vészhelyzet esetén nagyon rossz lenne, ha latolgatni kezdenénk a megoldásokat. Egy szülőnek fel kell ismernie, hogy a gyerek dühkitörése egy tudatosan indított, manipulatív cselekmény-e – nagyon tetszett, ahogy a szerző írja: ez terrorizmus, és terroristákkal nem tárgyalunk –, vagy érte-e olyan érzelmi hatás, ami teljesen eluralkodott rajta, és szétesett a viselkedése. Ebben az állapotban szülőként elkezdhetek neki papolni, hogy „így nem viselkedünk, ne csináld ezt!”, de érvelni, morális elveket hangoztatni ekkor felesleges. A gyerek nincs abban az állapotban, hogy a tudatos agya működne. Nagyon hasznosnak tartom, ahogy hangsúlyozza, ilyenkor hagyjuk lenyugodni a gyereket, utána kezdjük megbeszélni, hogyan alakult ez a dolog, mit szeretnél tenni azzal, ami nem sikerült, vagy miért haragudtál pl. a testvéredre. Ez nagyon egyszerű dolognak tűnik, és mégis, én magam is szülőként néha beleszaladok ebbe. Kamasz gyerekeim vannak, be tudnak húzni abba az utcába, amikor én is fejhangon ordítok. Persze nem kellett volna ilyet csinálni, de vannak olyan helyzetek, amikor nem vagyunk kiegyensúlyozottak, hibázhatunk, ilyenkor azt lehet mondani a gyereknek, bocs, ez volt, de most már megbeszélhetjük a dolgot. Ezt a mondatot 3 éves gyereknek is el lehet mondani, de 16-18 évesnek meg el kell mondani.

A harmadik az emlékek tudatosítása. Elolvastam, evidencia volt számomra, és mégsem gondoltam így át, ahogy a könyv mondja. Nagyon sok esemény történik egy gyerekkel a családban, óvodában, iskolában. Egyes gyerekek szeretnek beszélni róla, és akad olyan is, aki beszél róla, de mindennap csak eldarálja hazafelé anyukának, aki meghallgatja, de nincsenek kiemelve olyan fontos események, melyeket akár többször is át kéne beszélni. Ez is szülői funkció. Felismerem a sok mindenből, amit átél, az ő fejlődése szempontjából fontos eseményeket. Ezt kiemelem, és erről többször beszélünk. Minél többször mondjuk el, annál jobban megmarad az emlékezetben. Azt gondolom, hogy bizonyos történések így maradnak fenn családi mítoszként, amire vissza lehet gondolni nagyobb korban. Hogy volt, amikor 2 évesen valamit csináltam. Ez hozzátartozik egy gyerek identitásához. Események, melyekre emlékezni lehet, nehéz események, amelyeket átélt, és ahogy feldolgozta ezeket a dolgokat.

A következő technika nagyobb gyerekeknél nagyon fontos. Létezik olyan érzelmi állapot, ami behúzza a figyelmet, csak arra tud fókuszálni. Például a szorongó gyerek, aki nagyon fél valamitől. Hogy lehet a gyereknél elérni, hogy érezze, ez csak egy állapot, amely, mondjuk, fél órát tart. Vannak más állapotok, te más is vagy, nem csak a félelmeid: a gondolataid, érzéseid, álmaid, terveid, viselkedésed. Azt segít tudatosítani a technika, hogy amit most átélsz, csak egy része az identitásodnak. Vissza lehet hozni, és azzal enyhíteni a szorongást, hogy mellé tesszük, mi minden vagyok még én, mi mindent élek még át.

Az ötödik terület hangsúlyozza, hogy mennyire fontos a kapcsolódás, a társas és családi kapcsolataink. Egy gyerek agya születéstől fogva arra van huzalozva, hogy kapcsolódjon. (Ezek viszonylag új kutatási eredmények, például a tükörneuronokkal kapcsolatos kutatási eredményeket emelném ki. Erről szintén jelentek meg könyvek ennél a kiadónál, Joachim Bauer könyvei, nagyon jónak gondolom őket.) Csak a kapcsolatokon keresztül tudja egy gyerek megtapasztalni, hogy át tudom érezni, mit érez a másik, mit gondol a másik, tudok egyfajta szempontváltást véghezvinni, amikor valakivel együtt vagyok. Nem csak én vagyok, ő is fontos. A jó emberi kapcsolatokban nélkülözhetetlen, hogy úgy tudjak valakivel beszélgetni, kapcsolatban lenni, hogy el tudjam képzelni azt, hogy a másik mit érez. Ez a módszer lényege: úgy tudok jól gyereket nevelni, hogy el tudom képzelni, amit a gyerek érez. Ezt a családban tanuljuk meg először. Vannak jó és rossz élményeink egymással, amiket együtt élünk meg. Ezért fontos a kapcsolódás. Úgy gondolom, minél több gyerek nő úgy fel, hogy képes erre a mentalizációra, egészségesebb nemzedékek nőhetnek fel.