Thomas Müller: Bestiális emberek. Sorozatgyilkosokkal négyszemközt. Dialóg Campus, 2013. 190 oldal. Fordította: dr. Fekete Lilla Sára. Eredeti cím: Bestie Mensch.

Mennyire természetesnek vesszük, ha egy jó krimiben a legártatlanabbnak tűnő szereplőről derül ki, hogy ő a gyilkos! Ha jártasak vagyunk az ilyen típusú történetek világában, egyenesen gyanús nekünk, ha egy szereplőnek van alibije, látszólag nincs indítéka, és a környezetéből senki sem nézné ki belőle, hogy képes lenne meggyilkolni valakit. A végén persze többnyire kiderül, hogy milyen igazunk volt, és egy újabb megoldott rejtéllyel véljük gazdagabbnak látni szabadúszó „fotelnyomozói” repertoárunkat. 

De vajon ez azt jelenti, hogy a való életben is egyből kiszúrnánk egy „gyanús alakot”? Kérdezzük meg azt, aki nemcsak a fotelból űzi az ipart, hanem rendőri pályafutása közben kriminálpszichológusnak tanult, sőt: az FBI quantikói viselkedéskutató egységénél képezte magát tovább (igen, ott, ahol a gyilkos elmék után nyomoznak), és személyesen Robert Resslertől kapott kiképzést! Szerinte merő tévedés azt hinni, hogy ismerjük a körülöttünk élőket. Arra a kérdésre, hogy miben különböznek tőlünk, átlegemberektől a sorozatgyilkosok, azt mondja, hogy látszólag semmiben. Sokkal egyszerűbbnek tűnnek, mint ahogy elképzelnénk őket. Ő például beszélgetett olyan gyilkossal, akire rábízta volna gyermekét, ugyanakkor az az ember megette a barátját…

Müller különleges, a tetthelyet tanulmányozó módszerén túl, sorozatgyilkosokkal négyszemközt folytatott beszélgetésein keresztül keresi a Gonosz megértésének kulcsát, és erről a folyamatról szól a magyarul nemrég megjelent, Bestiális emberek című könyve is.

A cím és a Sorozatgyilkosokkal négyszemközt alcím alapján az olvasó elkezd gondolkodni, miről is szólhat, milyen lehet egy ilyen könyv. Én személy szerint interjúsorozatra számítottam, száraz nyelvhasználatra, de rengeteg hiteles adatra. A háromból csak ez utóbbi jött be, és bár nagy érdeklődéssel futottam neki a könyvnek, ennyire izgalmas, valóban krimiszerű olvasmányra álmomban sem gondoltam volna. Olvasás közben megértettem, miért hívta fel Müller a figyelmet a könyvbemutatón arra, hogy ha éjjel aludni szeretnénk, ne este kezdjük el olvasni, mert túl izgalmas ahhoz, hogy abbahagyjuk.

A bemutatón a főszerkesztő, Schenk János, frappánsan összefoglalta: a könyv három fő vonulatot képvisel – a kalandos szakmai életút bemutatása, interjúk a sorozatgyilkosokkal, valamint bepillantás a kriminálpszichológia fő témáiba. Érdekességét nemcsak az adja, hogy az elméletet személyes tapasztalaton keresztül mutatja be, a rendhagyó szerkezet is segít folyamatosan izgalomban tartani az olvasót. A könyv ugyanis nem osztható sem a három vonulat, sem bizonyos ügyek vagy beszélgetőpartnerek szerint részekre, és úgy tűnik, olykor az időrend is csak ürügy.

Az elkövetők viselkedését az álcázás, a hazugság és az ezek leplezésére kifundált stratégiák jellemzik. Ezeket kiismerni nem könnyű, de vannak rá módszerek. A hazugság  kivédésére bőven találunk tippeket a könyvben, hiszen az ember magatartásában, tetteiben nem tud hazudni, az azokat vezérlő döntések kikövetkeztethetők. Müller már említett módszere az alábbi: a tetthelyet tanulmányozva azokat a különleges mozzanatokat keresi, amelyek nem feltétlenül szükségesek a bűncselekmény végrehajtásához, hogy aztán azokból következtethessen az elkövetőre.

Bár a szerző többször is felhívja figyelmünket a szudáni közmondással: A kunyhód árnyékában keresd az ellenséged!, az olvasó ilyen közelről talán sehol nem találkozhat azzal a valósággal, amelybe a pszichopata gyilkosok merészkednek.

Müller könyve a Dialóg Life sorozatban jelent meg 2013 februárjában. A sikeres átültetés dr. Fekete Lilla Sára munkáját dicséri, melynek köszönhetően a Bestiális emberek magyarul is izgalmas, élvezetes olvasmány. Leginkább felnőtteknek ajánlom.