Amikor a hosszú és hideg tél után először kisüt a nap, belső kényszertől vezérelve megyek ki a szabadba, jó nagyokat szippantok a friss, még hideg levegőből, és érzem, ahogy a tavaszi napsütés a természettel együtt engem is feltölt. Március elseje a legszebb nap az évben. Jókedvvel suhantam végig a városon Posta Victor zenés előadásának főpróbájára a Madách Színházba.
Szerintem test+lélek= ember. Ezzel nem mindenki ért egyet. Internetes oldalakat böngésztem, fórumokban olvasgattam, hogy a köztudat szerint mit jelent a szó: lélek. Rengeteg választ találtam: „A lélek felel az érzelmeinkért, a lélek olyan, mint az autóban a benzin, a működéshez szükséges anyag. A léleknek még súlya is van, láthattunk róla filmet is, Isten lehelte belénk születésünkkor. Egyszerűen ilyen nincs is, hiszen nem tapinthatjuk, nem is érezzük, a gondolataink, az érzelmeink, a szokásaink csak is kizárólag kémia, biológia, genetika.” Most nézzétek meg így: L’ ÉLEK. Ez a megfoghatatlan dolog, mely szerves része életünknek, rugója mindennapjainknak, erős, törékeny, vidám, van, hogy szomorú, sebezhető, hiszékeny, egyfolytában formálódik, változik, végigkíséri az egész életünket, belőle építkezünk, belőle ÉLÜNK.
L’élek címmel debütált március elején Posta Victor koncertfantáziája. Láttam már filmet, színdarabot; olvastam könyvet szerelemről, barátságról, megcsalásról, szakításról, halálról; voltak olyan darabok, ahol hangosan nevettem, akadtak olyanok is, ahol meghatódva turkáltam a táskámban újabb zsebkendő után kutatva. A L’élek előadásába beleborzongtam. Posta Victor virtuóz zongorajátéka, a hangja és a választott dalai egy másik dimenzióba repítettek. Egy férfi lelkét láttam, ahogy felnőtté válik, szerelmes lesz, majd ízekre szakad, boldog, boldogtalan, ahogy keresi az élet célját, értelmét. A zenés utazáson megjelent a színpadon Barbra Streisand, Liza Minelli – Gallusz Nikolett személyében. Az előadás alatt úgy éreztem, súlyokat pakolnak a vállamra, majd a végén egy zseniális feloldással, mielőtt még megszakadtam volna, gyorsan le is kapkodták azokat. Hazafelé elgondolkodva azonban megértettem, a súlyok nem a hátamon voltak, hanem a lelkemen: mert egész életünkben csak megyünk előre, célokat keresünk, szeretünk, csalódunk, elesünk, felállunk, továbbmegyünk, de mindig a lelkünkből élünk.
Tánc: Tatos Linda, Vaszilenko Eugenia, Kovács Péter
Korreográfus: Molnár Ferenc
Rendező: Pesty–Nagy Kati
Minden zenekedvelőnek szeretettel ajánlom!