Megpróbálom. Emlékeim szerint ebben a filmben láttam először Jean Renot, a hatalmas mackót, aki itt még sokkal, de sokkal fiatalabb volt. A rendező, Luc Besson 24 évesen több mint húsz nemzetközi díjat söpört be a filmmel, 1988-ban.

A film története megtörtént eseményeken alapul, szereplői valós emberek, a világ leghíresebb szabadmerülői voltak. A légzőkészülék nélküli merülés mesterei, folyamatosan versenyeztek egymással, egészen 1976-ig, amikor is Mayol megdöntötte az akkori merülési rekordot. Jacques Mayol (Jean-Marc Barr) és Enzo Molinari (Jean Reno) barátságáról, harcukról, szerelemről, elvágyódásról, az emberi lét teljesítőképességének végső határairól, megismeréséről szól a film, amely már a megjelenés évében kultuszfilmmé vált. Küzdelmük tárgya a két különböző karakternél más és más, hiszen Enzo temperamentumos, kicsit stiklis életművész, akinek a siker és a pénz a fontos, míg Mayol ártatlan, kicsit nem evilági személy, számára egy dolog lényeges: a nagy kékség. A francia és az európai mozikban is hatalmas sikerrel vetített film titkát sokan sokféleképpen próbálták megfejteni, boncolgatni. Azonban a válasz szerintem egyszerű. Ez egy igazi európai film, nincs köze a hollywoodi sablonokhoz. Könnyed, mégis drámai, a főszereplő magányos, mégis ott áll mellette a szerelem, amit magához kellene engednie. Fájdalmas lebegés, vágyódás a mélység után, küzdelem a csúcsok meghódításáért. Vágyódva hívja őt a mélység, melyben mint egy delfin szeretne élni szíve szerint. A fiatal lány (Rosanna Arquette), aki a pezsgő, zaklatott életét cseréli fel a tökéletes nyugalomért, részese szeretne lenni Jacques életének. A több színhelyen játszódó történet gyönyörű környezetbe ágyazódva, kivételes operatőri munka segítségével tárul elénk.

Az amerikai filmektől eltérően ebben a filmben nem arról van szó, hogy az evilági, anyagias élettől megcsömörlött férfi elmenekül, és a „nagy kékséget” választja, sokkal inkább arról, hogy egy félénk, inkább delfin, mint emberi lény, miként dönt, és hogy a körülötte élők engedik-e vagy sem döntése megvalósítását. Sokat gondolkodtam azon, hogy elengedtem-e volna a szerelmemet hasonló helyzetben. Mit kell ilyenkor tenni? Hallgassak a szívemre és ne engedjem, vagy hagyjam, hadd ússzon a mélybe …..

Luc Bessonnak nem volt nehéz ihletet merítenie a film elkészítéséhez, hiszen gyermekkorát és fiatal éveit az olasz és jugoszláv tengerparton töltötte, szüleit kísérve bejárta a tengereket. Delfinekre specializálódott tengeri biológusnak készült, sorra tette le a vizsgáit, de egy baleset kettétörte karrierjét 1976-ban. Amit a francia filmek kedvelői természetesen nem bánnak. Innentől kezdve másik szerelme, a filmezés került előtérbe. Amikor lát egy dokumentumfilmet Mayol 100 méteres merüléséről, azonnal elhatározza, hogy találkoznia kell vele. Megfogja a férfi személyéből áradó szomorúság. Talán fáj neki, hogy vissza kell térnie a mélyből? Mayol meghívására, orvosai tiltakozása ellenére, elutazik Marseille-be, és természetesen kipróbálja a merülést 30 méter mélyig. Ezen momentumok hatására dönti el, hogy filmet készít a történetből. A megvalósításra azonban még több mint 10 évet kell várnia.

A forgatókönyv hamar elkészül, azonban az anyagiak előteremtésével voltak problémái.

Első játékfilmjével, az Élethalálharc (Le dernier combat, 1983) cíművel berobbant a köztudatba, így második filmjénél már nagyobb költségvetés állt rendelkezésére, de az még mindig nem volt elegendő. Besson már ebben az első filmjében szerepeltette kedvenc főhősét, Jean Renot, amit én nem bánok. Következő filmjét, a Metro-t (Subway, 1985) már sztárokkal forgathatta, majd jött a Nagy kékség 1988-ban. A film, mellyel örökre beírta magát a filmtörténelembe. Végül Isabelle Adjani segített neki a pénz előkerítésében. Beajánlotta Warren Beatty producernél, aki megelőlegezett neki 25 000 dollárt, ami a jogok amerikai kézre kerülését jelentette. Hosszas huzavona után a Gaumont segítségével tisztázódtak a jogi kérdések. A főszereplő, Jacques kiválasztása sem volt zökkenőmentes, hiszen először Christopher Lambert-t, majd Mickey Rourke-ot jelölték ki, azonban játékukat nem találták megfelelőnek. Nehezen tudnám elképzelni Rourke-ot törékeny, álmodozó merülőként. A kiválasztott szerencsére Jean-Marc Barr lett. A filmben fontos szerepet kap még a Besson család más tagja is. A gyerekkori Jacques-ot Besson féltestvére, apját, a megfulladó szivacshalászt pedig édesapja, Claude Besson alakítja.

A különleges, víz alatti felvételek, helyszínek miatt a költségvetés az akkor szokásosnak körülbelül ötszöröse lett. A forgatást gyors vágás követte, majd a Cannes-i filmfesztivál nyitófilmjeként debütált. A filmnek több verziója is készült; egy 2 órás amerikai (amelyben érthetetlen módon lecserélték Eric Serra zenéjét), egy francia eredeti, majd készült egy 168 perces vágatlan verzió. A kezdeti nehézségek (kritikusok negatív visszhangja, Olaszországban betiltották) után a híre terjedni kezdett a fiatalok között, és lassan „Nagy kékség” őrület alakult ki a fiatalok körében.

A rendező számos remek filmet rendezett még a Nagy kékség után, mint a Nikita, Léon a profi, Ötödik elem Bruce Willisszel, Orléans-i szűz; producerként részt vett a Taxi filmek, vagy a Wasabi – mar, mint a mustár létrehozásában.

Luc Besson nagyon sokat tett a francia filmkultúra újraélesztéséért, azonban az utóbbi időben szinte rátért a filmek futószalagon történő gyártására, aminek az lett a következménye, hogy a filmek egyre látványosabbak, de egyre kevesebbet mondanak. Az azért biztos, hogy a Nagy kékség miatt még egy darabig bizalmat szavazok neki. A rendező a filmet lányának, Juliette Bessonnak dedikálta, aki a film forgatása alatt műtéten esett át.

A legendás búvár, Jacques Mayol 2001 decemberében halt meg, önkezével vetve véget életének Elba-szigeti otthonában.

A főbb szerepekben:

Rosanna Arquette – Johana Baker

Jean-Marc Barr – Jacques Mayol

Jean Reno – Enzo Molinari

A nagy kékség

„A nagy kékség, másként Földközi tenger.
A Lidón s Cannesnál selymes, hosszú fények.
Gibraltár partján halványzöldbe játszik,
beljebb lila és feketésen kékebb.
Cadiz körül színezüst. Nauplionnál
hajnaltájt friss narancslé. Kardamíle
mellett rosé alkonykor. Kalamáta
táján est felé kadarka a színe.
Záránál Windsor-kék. Acél hullámok
telente Málta sziklái alatt,
tarajaik mocskos ingnyak-fehérek,–
de fejünkben a tenger kék marad.”  Faludy György: A nagy kékség