Peer Gyntet, a nagy misztikus norvég mesét, Ibsen drámai költeményét – Ascher Tamás rendezésében – a modernség és a fülledt érzékiség hatja át. Grieg Solvejg-je nem dalol, így romantika híján tombol a vágy: Peer sokkal inkább egy szexi ördög, mint szemtelen pikaró, Ingrid pedig bevállalós, buja kokottként jelenik meg a színen. Ám felmerül a kérdés, ha az eredetihez hűbb, ám nehézkesebb nyelvezetben (Áprily Lajos fordításában), klasszikus ábrázolást kapna korunk embere, vajon végigülné-e az ötfelvonásos előadást? Nézzük meg együtt ezt az újszerű változatot!
Ibsent nehéz megérteni: még ha ismerjük is a műveit, egy ilyen színdarabnál nagyon oda kell figyelnünk. Ezért végtelenül hálásak voltunk, hogy a társulat az új fordításnak, a dramaturgiának és a rendezésnek köszönhetően egyszerű, emberközeli, élvezhető formába öntötte a darabot. A közel háromórás mű, öt felvonását mindössze egy szünettel oldották meg, s bár a színházban nem volt fűtés, az a tűz, amellyel a színészek játszottak, testestől-lelkestől átmelegítette a teltházas nézőteret.
E grandiózus darabot színpadra vinni, a költő gondolatait megkísérelni egyfajta szellemi ajándékként átnyújtani, nem kis feladat sem a rendezőnek, sem a színészeknek, de majdnem tökéletesen megoldották az Örkény Színház rendezője és színészei. Azért csak majdnem, mert sejtetni lehet az Ibseni igazságot, de megértetni majdhogynem lehetetlen küldetés.
Peer egész élete egy kalandos, meseszerű Gulliveri utazással vetekszik, de jó pikaróként itt-ott pikáns történetekkel tűzdelve, nem veti meg a nőket sem, miközben az asszonyi hűség mintaképeként Solvejg – ígéretéhez híven – egész életében csak rá vár. A mű Peer álomszerű találkozásainak sorozata: hol egy troll királlyal, hol az elmegyógyintézet vezetőjével, és mindez mint egy gyors lepergésű film elevenedik meg a szemünk előtt, hogy azután öregen, mindent elvesztve, a halál árnyékában lássuk viszont Solvejg karjaiba hazatérni. Peer nem akar beletörődni sorsába, hogy vége, nem vár rá már semmi, csak az öntöde, ahol beolvasztják és megsemmisül. Hiszen nem akart mást, csak mindvégig önmaga maradni, akkor is, amikor császár akart lenni, vagy épp a szfinsz titkát akarta megfejteni, hogy aztán bolondokházába kerüljön, ahol tényleg mindenki menthetetlenül önmaga lesz.
De mivel nem hazudtolhatja meg költői mivoltát, felteszi önmagának és nekünk is a költői kérdést: Mi van a semmin túl? Az nem lehet, hogy semmi. Ahogy az már lenni szokott az ilyen természetű kérdésekkel, ezúttal is megválaszolatlan marad. A nézők abban a hiszemben nézik végig a darabot, hogy fokozatosan, mint hagymáról a burkát hántják majd le a történet rétegeit, évről évre követve a főszereplő hányattatásait: „Rossz viszonyban vagyunk a sors meg én!” – hangzik el Peertől.
De a darab csak támpontokat ad, megkapjuk ugyan a főbb irányvonalakat, de mint az egyes gondolatok puzzle darabjait nekünk kell összeillesztenünk. A különbség, itt nincs jó vagy rossz megoldás, kinek-kinek magának kell eldöntenie, neki miről szól a mű, mely megtanít mélyére nézni a dolgoknak, miközben üzeni, hogyha rátaláltunk az elvetett magra önmagunkban, megvan az élet értelme is.
Nincs Peer Gynt Grieg Solvejg dala nélkül, fájlaltuk, hogy amikor hazatér öregen és meggyötörten, nem csendül fel ez a jól ismert, szívhez szóló dal, mely már szinte egyet jelent a drámával. De mást is hiányoltunk még, az érzelemkimutatást szűkre szabták, az anya-fiú kapcsolat Ibsennél ennél sokkal bensőségesebben olvasható, mint ahogy láttatni merték ebben a feldolgozásban. A drámát olvasva, amikor Aasé meghal, nem marad szem szárazon, ahogy semmirekellő fia, azt teszi, amihez a legjobban ért, összehantál mindent, miközben úgy játszik vele, mint egy kisgyerekkel, és ez egyszer még mindent megtesz, hogy haldokló édesanyja kedvében járjon. Ebben a színpadi változatban nem sikerült olyan erős érzelmeket kiváltani, bár mindkét színész (Kerekes Éva, Polgár Csaba) fantasztikus alakítást nyújtott, de a várt katarzisélmény ezúttal elmaradt.
Ellenben nagy hangsúlyt fektet ez a rendezés a testiség hangsúlyozására, a túlfűtött jelenetekben Peerre – Polgár Csabának köszönhetően – kifejezetten jólesik ránézni, továbbá ebben a feldolgozásban Ingrid (Takács Nóra Diána) a csábítás zöldruhás démonaként mindent bedob, ha kell formás, telt idomokat is a férfinézők legnagyobb örömére.
Madách színeihez hasonlóan itt is sok a váltás az utazások színhelyei révén, hogy csak a trollok királyságát, az elmegyógyintézetet vagy például a próféta hívek tömegjeleneteit említsük. A társulat tagjai kitettek magukért, az összjáték parádésra sikeredett, annál is inkább, mert sok esetben több szerepben is láthattuk ugyanazt a színészt hibátlanul megformálni a ráosztott karaktereket.
Köztük az igazi északi szépségnek, Peer szerelmének, Solvejgnek Szandtner Annánál megfelelőbbet keresve sem találhattak volna. Tökéletesnek bizonyult a feladatra, talán túl tökéletesnek is, a mi részünkről Solvejgként ennél több szerepet is szántunk volna neki, a darab elbírta volna. Akárcsak a több romantikát, bár a rendezés sokkal inkább az abszurditás felé vitt el, de mégiscsak egy szerelmi történetről van szó tele utazásokkal, hisz mit ér minden, ha nincs kinek az ölében a végső órán feloldozást kapni? Ellenben a többszereplős szereposztásnak hála Annát láthattuk troll királylányként is játszani. Jól hozta a visszafogott stílust és a temperamentumos női alakot egy felvonáson belül is.
Mindannyiunkban él még a kép, ahogy Gobbi Hilda Peer anyját, Aasé-t játssza. Ez egy idős női szerep, ezért meglepődve ismertük fel Kerekes Évát ebben az éltes korú anyaszerepben. Az ő játékában Aasé bohém lett, örökgyerek lelkületű. Alakításának köszönhetően értettük meg, hogy bolondos fia éppen olyan, mint ő, így hamar belopta magát a szívünkbe, ahonnan nem is engedtük el, bár a szerep szerint meg kell halnia, de még az előadás után a megkopott emlékek közül is az ő alakítását szívesen idézzük fel.
Ebben a darabban a mellékszereplők, Epres Attila, Für Anikó, Csuja Imre is főszereplők, bravúros színészi játékkal, lubickolva szerepükben asszisztálták végig a főszereplők munkáját, nélkülük mit sem érne a darab. A közönség hálás a pátoszmentes, színtiszta színészjátékért. A prosztó, dísztelen színpad a lecsupaszított lelkét kínálja fel nekünk, hagyja, hogy minden cécó nélkül megismerjük, cinkosan összekacsint velünk nézőkkel, akárcsak a császár új ruhája mesében. Ám itt a pazar színészi játékok önmagában meggyőzőek ahhoz, hogy elhiggyük, egy színpadi létra a mentőladik, és elegendő az is, hogyha csupán jobbra-balra dőlve imitálják a hajó mozgását, hisz a képzeletünknek hála mindannyian egy csónakban utazunk. Jegyet váltottunk egy utazásra a nagybetűs életbe, Peer életébe: „Gyntiába” és „Peerszepoliszba”, melynek három órára mi is a részesei lehettünk. Meg- és beláthattuk: ahhoz, hogy utazzunk, csak egy kis fantáziára van szükség, és ez a mai gondterhes világunkban több mint vigasztalás.