Nap mint nap milliók kürtölik a világba személyes adataikat anélkül, hogy tudnának róla. A hitelkártya-elfogadóhelyként is működő közösségi médiától az okostelefonokon át az 12345 jelszóval működő PC-kig rengeteg egyszerű lehetőség kínálkozik arra, hogy valaki információt küldjön, kapjon vagy egyszerűen lopjon. Az a technológia, amely kényelmesebbé és hatékonyabbá teszi mindennapi tevékenységünket, megszülte a bűnözés futótűzszerűen terjedő új fajtáját: a személyiséglopást.

A hollywoodi filmgyárban a „Mit teszel, ha megcsapolja a bankszámládat egy hobbit méretű nő?”  téma ragadta magával a Személyiségtolvaj című vígjáték készítőit. Ebben a rekeszizmokat is itt-ott megmozgató filmben egy nagyon egyszerű, átlagos családapa keveredik valóban észvesztő kalandokba, miután megfosztják személyiségétől. Ahhoz, hogy tisztázza magát, minden határt át kell hágnia: az elkövető bűnöző nőt még jól el is kell agyabugyálnia!

A sztori röviden, melyet Seth Gordon (Förtelmes főnökök, Négy karácsony) rendezett: korlátlan kártyahasználat édesíti meg a szociopata, kissé infantilis, fura természetű, nagydarab, magányos Diana (Melissa McCarthy, Koszorúslányok, Ilyen a formám, Ilyen az élet, 40 és annyi) életét, aki a floridai Orlando külvárosában a terebélyesebb fajtájú plázacicák mindennapjait élve azt visz haza a polcokról, amit csak szeszélye megkíván. A bökkenő csak az, hogy a kártya, amit bevásárló körútjain használ, egy másik ember nevére szól: az illető Sandy Bigelow Patterson ügyfélkapcsolati menedzser (Jason Bateman, Testcsere, Sejtcserés támadás, Páros mellékhatás, Förtelmes főnökök), aki fél kontinenssel odébb, a coloradói Denverben él. Az igazi Sandy Bigelow Pattersonnak egy hete van, hogy levadássza a szélhámost, mielőtt az egész élete összeomlik, így délre indul, hogy kérdőre vonja a nőt, akinek szabad belépőkártyája van az ő életébe. Próbálkozik vesztegetéssel, hízelgéssel, veszekedéssel, de kénytelen rádöbbenni, milyen kemény meló visszaszerezni a saját nevét.

A film legnagyobb gyengesége a fáradt, rongyosra használt poénokon és kliséken túl az, hogy a filmben lévő két főszereplő karaktere nagyon gyengére sikerült. Így sajnos egy újabb sablon vígjáték született, amilyet évente tucatjával ont ránk Hollywood. Az igazi Sandy Bigelow Patterson karaktere annyira silány, hogy jelleméről szegényes információkat tudunk csak meg, sőt, semmilyen karakterfejlődés nem fedezhető fel nála. Ugyanis az egyáltalán nem nevezhető karakterfejlődésnek, hogy áldozatból bűnözővé válik. Ráadásul Diana karaktere is siralmas, főleg azért, mert amikor néhány másodperces monológjában felfedi valódi arcát, akkor is mélységes önsajnálatba süllyed. A végén tehát az jön le a nézőnek, hogy ez a csaló jó ember, és még meg is sajnáljuk. Szánalmas az egész, és így már nem működőképes a történet. Az egyetlen, ami működik, az a két színész játéka, csodálatra méltó módon képesek némi életet lehelni filmbeli karaktereikbe.

Ahányszor beülök a moziba egy ilyen típusú filmre, mindig az a fura érzés kerít hatalmába, mintha szalagon gyártanák az efféle bugyuta, felejthető vígjátékokat, ami semmi újat nem képes adni.

És végül egy jó tanács, ami egyben a film „nagy” tanulsága is: csak óvatosan az unisex nevekkel!

Fotók: www.tvmoviesongs.com, www.breitbart.com, www.nypost.com, www.chicagonow.com