Idehaza február 10-e volt az utolsó alkalom, hogy a Modern és Kortárs Művészeti Központnak – a nemzetközi sztármezőnyt felvonultató, Asimov 1941-ben írt novellájából kölcsönzött – Alkony című kiállítását megtekinthettük, ahol mi nézők a festők munkáin keresztül azt a kérdéskört járhattuk be, hogy milyen hatással lehet a sötétség az emberi elme kreativitására.
Portréfestészet – az identitás keresése, és ami mögötte rejlik
Mára úgy tűnik, a mozi, a fényképészet és az új médiumok megjelenése mellőzhetővé tette az arcképfestés művészetét. Pedig a festék uniformizáló, plasztikus jellege sokféle módon jelenítheti meg a korunkra jellemző, identitásért folytatott küzdelmet. Feltárja rejtőzködő énünket, rideg, kegyetlen őszinteséggel megmutatja, ami amögött az álarc mögött van, melyet a társadalmi elvárások miatt öltöttünk magunkra.
A karneváli képeiről híres Ryan Mosley ezúttal is hedonista világába kalauzol el minket. Itt kiállított munkáján mintha egy tudós – bizarr módon – saját maga fejét tartaná kezében, körülötte minden a már jól ismert cirkuszi előadás hangulatát sejteti.
A közösségi médiából már ismerhetjük – a többnyire az alternatív valóságot ábrázoló érdekes portréiról elhíresült – Alexander Tineit, kinek ezúttal kiállított, egy csókolózó párt ábrázoló képe sem mondható épp mindennapinak. Ez a csók nem spontán szenvedélyből született, hanem egy fájdalmas, kétségbeesett összekapaszkodás eredménye. A már Tinei védjegyévé vált kék vonalak ezúttal a két szerelmes karján futó ereket hivatottak hangsúlyozni, továbbá a szemükön elmaszatolt szintén kék plecsni a személytelenség és arctalanság kettős érzetét kelti bennünk.
A sötétség leple alatt
Az éj eljövetelét gyakran a fenyegetettség érzésével párosítjuk, a lidérces álmok és a rémképek, melyek ekkor kínozhatnak minket, paradox módon ugyanúgy szolgálhatnak ihlet forrásául is, akaratlanul is szabad asszociációkra késztetve elménket. Az ebben a szekcióban látható képek a legsötétebbek, a legnyomasztóbbak, ugyanakkor vadságuknak köszönhetően a legszínesebb neoexpresszionista képeknek tűntek.
Ezt láthattuk Szűcs Attila Könyvtár, valamint Bodoni Zsolt Szertár éjjel című képén is tükröződni.
Akárcsak a Hernan Bas Oscar Wilde beszédes világát idéző, túlzott érzelmekkel teli, teátrális, lírai festményén, ahol egy bimbózó identitására ébredő fiatal fiú könyvet olvas kint az éjszakában. A drámaian sokat sejtető képet akril, festékszóró, háztartási máz, metszett papír egyvelege varázsolta élettelivé.
Justin Mortimer képeinek gyakori témája a züllöttség, természetes, atmoszférateremtő módon. Hivatal című képén arra a filozofálgatásra készteti a nézőt, hogy az ábrázolt emberi testet vajon tényleg kétszeresen kifacsarva otthagyták-e egy kórházban, háttérben műszerekkel, vagy egy aljas kísérlet áldozata a szereplő? Bár sejteti, ne higgyünk a látszatnak, a témával ellentétben áll a festés: a világos színek, a fotorealisztikus ábrázolás, az absztrakció teljes hiánya feloldja a festményt, szinte megkönnyíti a befogadó számára az üzenet megértését.
A képek forrása: Tóth Marianna