Az Alkony művészeinek többsége komor, feszültséggel teli, nyugtalanító témákról fest sötét, tompa árnyalatokban. Munkáikban tetten érhető a globális gazdasági válság vészterhes hatása, e nyomasztó kor tendenciái, melynek megfelelve igyekeznek élni és alkotni. Emellett az Alkony arról is tanúbizonyságot tett számunkra, hogy mire képes a művészet, amikor az ember le mer számolni a sötétségtől való félelmével. Bár a művek között akadt számos provokatív alkotás, ám ezek is magasztosan hívták fel a figyelmet arra, hogy mire képes a festék. Az öt szekcióra tagolt tárlat (Megtört táj és torz szépség; Portréfestészet – az identitás keresése, és ami mögötte rejlik; A sötétség leple alatt ; Festészet és mozi; Vészterhes otthon) a kortárs figuratív festészet lebilincselő műveit mutatta be.

Megtört táj és torz szépség

A szekció természetes és elképzelt tájakat vetített elénk, néhol a test a táj részévé vált, míg máshol teljes egészében hiányzott az ember. A feszültségtől vibráló, sötétszépségű tájképekben bujkált az elidegenedés, elszigeteltség és fenyegetettség érzése. Azzal, hogy provokatívan átírták a perspektíva szabályait, összezavaró képsíkokat hoztak létre, még sejtelmesebbé, még baljósabbá tették képeiket nekünk, nézőknek.

Az expresszív erővel festő Marius Bercea Rés az égen című tájképén például, a horizont felett az ég ezer színben tündököl: hol hangsúlyos magenta, hol pedig püspöklila. Központi motívumként figurális világában egy letűnt kornak, a romániai kommunizmus utolsó vívmányának állít emléket – az erdő közepére komponálva azt. Bercea sokat használt eszköze a mondanivaló hangsúlyozására a színek változékonyságának szerepeltetése, mely megjelenik az erdőrészletnél is, ahol a festő a mély méregzöld és a smaragd eleven színeit váltakoztatja, és ahol az élénk színek a lázadás eszméjét szimbolizálják. Ugyanezt az elevenséget a tartalom után a technikában is nyomon követhetjük a vásznon, mely korántsem egységes: a festő hol belekarcol az anyagba, hol pedig vastag festékréteget halmoz fel a textúrán.

Láthattuk Neo Rauch Műszak után című festményét is, mely tartalmát tekintve két részre osztott olaj. Míg egyik része – úgy tűnik – egy figura nélküli bányakép, a másik már szinte tobzódik az emberi alakokban, ahogy a munkások tisztálkodnak. A régi és az új találkozik ezen a képen. Az alkotást nézve fikció és valóság keveredésének vagyunk szemlélői, egyszerre jelennek meg előttünk a kitalált és a valós, még élő, illetve korábban élt, legendás történelmi személyek, kik magától értetődő egyhangúságban, látszólag semmit sem tudva egymásról, szereplői a képnek. A jelenkorra jellemző információelhallgatás ideológiája és a magányosság érzése hatja át ezt a festményt.

David Schnell az elidegenedés érzésével ismertet meg minket ismert közegéből, lipcsei otthonából kiindulva. Pixelszerűen ábrázolja a jól ismert középületeket, tereket, melyek vonalkódszerű zűrzavarban érzékelhetőek, hol monokróm, hol pedig abszurdan színes világában.

A kortárs Serban Savu finoman megfestett alkotásain – visszatérő motívumként – mindig arra a szomorú nosztalgiára bukkanhatunk, melyet egyik híres képén is láthatunk: az urbanizációt jelképező paneldzsungel a háttérben, mely éles kontrasztot állít az előtérben látható vidéki ember természetszeretetével.

A képek forrása: Tóth Marianna